Újév másnapján az ablakon bámultam kifelé. Nézegettem a szemközti ház kerítését. Az íróasztal mögött, ahol gyakran ülök – töprengve a világ dolgain –, igen jól látni azt a kerítést, meg a mögötte lévő kis kertet is.

Egy kékcinke. Ezt állapítottam meg. Egy kékcinke sétálgat peckesen a kerítés tetején. Lépked, és néha megrázza a fejét. Nocsak! Most hirtelen felröppent, és berepült az egyik fa ágaira erősített kis kuckóba.

Madáretető. Igen, egy madáretető bújik meg az ágak közt. „Az ember beleavatkozik a természet rendjébe.” Ezt halljuk gyakran. Általában akkor hangoztatják, amikor az ember valami életet elpusztít. Ellenben a madáretető nem beleavatkozás? Ki dönti el, hogy ki marad életben? Az énekesmadarak jó része elpusztulna az ember nélkül. Jogunk van ahhoz, hogy életben tartsunk egy állatot, ha az önmagától – a természet rendje szerint – elpusztulna? A madáretető éppoly beleavatkozás, mint az atomreaktor vagy a repülőgép. A beleavatkozás lényegét tekintve közömbös, hogy jó vagy rossz szándékkal történik. Különben is, a természetben nem létezik olyan, hogy jó és rossz.

A cinke közben elrepült. Huss, már ott sem volt. Egy pillanat volt az egész. De rögtön jött helyette egy zöldike. És már csipegetett is. A csirke nem tud ilyen gyorsan repülni. Az apró madarak ellenben igen.

Tudjuk, ez az evolúció. Aztán arra gondoltam, az iparosítás nem evolúció? A madár a csőrét használja a túléléshez, meg a szárnyát. A tigris a karmait. Az ember traktort meg konzervnyitót. Ugyanaz. Csak „kint” ötmillió év kell, hogy a karom vagy a fog megváltozzon, az embernél meg pár röpke évszázad. Ez annyira ijesztően gyors, hogy a biológiai test nem tudja követni. Épp ezért a változás az emberi testen kívül megy végbe. Nem a test alakul át, hanem a környezet. A változás a biológiai testen kívül történik. De attól még a lényeg ugyanaz. A karom vagy pikkely egy eszköz, ahogy a tank, a porszívó vagy a központi fűtés is. A madárka elrepült. Ő ilyen lesz ezer év múlva is. És vajon az ember?