Cinketempó
A balatoni nyaralónkban a cinkék befészkelték magukat a postaládánkba. Az ő szemszögükből persze mi költöztünk be az életterükbe, mert valószínűleg őseik már akkor is itt nevelték a fiókáikat, amikor mi még nem is jártunk erre.
Hat éhes száj tátogott és csivitelt, míg a kapu közelében voltunk kénytelenek tevékenykedni, elriasztva ezzel a szülőket, akik a közeli platánfákról figyelték aggódva, mikor tűnünk már el végre. Dolgunk végeztével visszahúzódtunk a teraszra, onnan néztük azt a fáradhatatlan munkát, elképesztő szorgalmat és kitartást, amellyel folyamatosan hordták mindketten a kukacokat. Én már a látványtól leizzadtam, és eltekintve attól, hogy repülni egyáltalán nem tudok, aligha tarthattam volna lépést velük.
A suliban oroszul tanultam, kevés sikerrel, de dacból megtanultam cinkéül. Így megszólítottam egyiküket.
– Hogy bírja?
– Miért ne bírnám? – csodálkozott. – Nincs számomra nagyobb öröm ennél.
– Sosem jut eszébe lenyelni a kukacot? Jó, ízes, nagy kukac, ott van a csőrében. Mi veszi rá, hogy odaadja másnak?
– Nem másnak adom, hanem a fiókáimnak. Bármit megtennék értük.
– A párja is?
– Természetesen a párom is.
– Nem volna egyszerűbb, ha hagynák a fenébe, és átengednék másnak a fészket?
– Megveszett? Mi raktuk a párommal azért, hogy a fiókáinkat legyen hol kikölteni és fölnevelni.
– És csak a cinkéket eteti?
– Persze. Cinkék vagyunk, anyánk-apánk cinke volt, és a fiókáink is cinkék.
– És ha kakukkfiókák lennének?
– Miért lennének kakukkok?
– Mert szegény kakukknak nincs fészke, kénytelen másokkal kiköltetni a tojásait. Addig ő szórakozhat, gondolhat magára, tollászkodhat kedvére. És végül is madár, madár. Nem mindegy?
– Nem tartom etikusnak, amit a kakukk csinál. És most már hadd menjek vissza, éhesek a kicsik.
És fáradhatatlanul, kétségek nélkül gyűjtötte, vitte a kukacokat reggeltől estig. ν
