„Légy önmagad!” Divatos jelszó ez manapság: reklámokban, filmekben, interjúkban és pszichológiai csoportterápián. Ha egy intézmény igazán vonzónak akar látszani, azzal hirdeti magát: „Itt önmagad lehetsz”. Sokan panaszkodnak életválsággal küszködve: „Úgy éreztem, nem vagyok önmagam.” Ezt sosem értettem, mert az elmúlt közel ötven évben én mindig önmagam voltam.

Az volna a nagy szám, ha nem lennék önmagam. Például néhány napig én lennék XVI. Benedek, s megtudhatnám, igazából miért is mondtam le, helyet készítve a migránsbarát pápának, hiszen az egészségem azóta sem rendült meg. Még ennél is érdekesebb volna Soros, Juncker vagy bizonyos intim pillanatokban Vilmos herceg helyében lenni. Vagy Ronaldóéban, amikor gólt lő kilencvenezer ember előtt. Sokan lennének talán néhány hétig George Clooney-k, olyan elvetemült is akadhat, aki Juhász Péterrel cserélne, és talán milliók kipróbálnák, hogy Orbán Viktor bőrébe bújjanak, így jobban megértve és átlátva kusza környezetünket. Viszont milyen muris csak pár percig Kunhalmi Ágnesként élni a világban! Vagy Gyurcsányként, de szigorúan csak addig, amíg fölveszem az Altus éves osztalékát, és tisztába jövök vele, csak­ugyan ilyen hülye vagyok-e, vagy pusztán a szerepem gyűrt maga alá a hosszú időre prolongált alakítás során.

Én jobban örülnék, ha belépve egy üzletbe azt harsogná a reklám: itt végre nem önmagad lehetsz. És akkor belebújnék Vona Gábor agyába, és megnézném, hogy akkor hazudott-e, amikor a nemzeti radikalizmus apostola volt, vagy most hasonlott meg, és tulajdonképpen már nem is önmaga…

Aki hisz a lélekvándorlásban, gondolhatja, hogy ő volt Mátyás király, Széchenyi vagy Lee Harvey Oswald. Ez utóbbi esetben legalább kiderülne, hogy is történt valójában a Kennedy-merénylet. Ha mégis egyetlen személlyel cserélhetnék, akkor Gavrilo Princip lennék, és nem utaznék el Szarajevóba…

Bár igazából sosem szerettem volna más lenni, és remélem, ez így is marad. Beteg dolog, ha valaki nem önmaga.