Gyakran látni – mindenesetre én nem először olvasom különféle beszámolókban –, hogy a homokosfelvonulásokra nem homokosok is ellátogatnak. Kimennek, néha még családdal is – ez számomra maga a borzalom –, s ott fotózkodnak párat, villognak, mosolyognak, mutogatják a humanizmusukat, majd szépen hazamennek.

Miért? – tehetnénk fel a kérdést. Válasz: az illető csak „jó ember” akar lenni. Lefotózza, hogy ő ott volt azon a fene toleráns helyen, hozzátette a sajátját a közös harchoz a gyűlölet, megkülönböztetés és a kirekesztés ellen, s hogy mindenki lássa is, hogy ő egy haladó, a képet aztán kiteszi a Facebookra.

Hogy a megközelítés téves, és erkölcsileg, társadalmilag ennek mi a következménye, afölött most egy pillanatra ugorjunk át, s nézzük magát a konkrétumot. Hősünk jelen esetben úgy harcolt a gonosz ellen, úgy képviselte harcosan a jót, úgy képviselte a – számára pozitív – ideológiát, hogy közben az égvilágon semmit nem tett. Mindebből semmi haszna nem volt senkinek. És ez teljes mértékben megmutatja az ideologikus cselekvés lélektanát, valamint értelmét.

Én kérem, nem szoktam ideológiai alapon képviselni a jót. Nem hirdetem a nagy eszméket. De ha látom, hogy eső után a kis úton, ahol naponta járok friss zsemléért, középen vánszorog egy csiga, mindig lehajolok, felveszem és behajítom a bokorba. Mert tudom, hogy aki utánam jön, nem biztos, hogy odafigyel az ilyen apró dolgokra, vagy esetleg épp elgondolkodik, és majd jól rálép szerencsétlenre. Nem hirdetem hangosan a választott ideológiát, de a tettemnek értelme és haszna van.

Az illető másrészt ezt azért is teszi, mert így a jótékonykodása voltaképp nem kerül semmibe. Pózol. Harcol a gonosz ellen – ingyen. Van persze, hogy a kézzelfogható jótékonykodás is árt. Ki meri már végre kijelenteni – én most megteszem, vélhetően virtuális kövezést kapok majd érte –, hogy az afrikai jótékonykodás inkább árt, mint használ. Adott egy kultúra, mely nem képes megérteni, hogy ha két gyereket nem tud eltartani, nem szül tizennégyet. Ha Európa nem támogatja azt a kultúrkört, a szaporodást keretek közé szorítja a természetes szelekció, vagyis a valóság. Ahogy tette évezredek óta. A segélyszállítmány csak a szenvedés és halál nagyságrendjét növeli meg, a problémát nem oldja meg.

És mi okozza élő és még meg sem született milliók szenvedéseit? Az ideológia. Az izmus. Mindenki tegyen csak annyit, amennyit tud, ami ott van a lába előtt. Ne vállaljon többet, mint amire képes, s amire ember volta alkalmassá teszi. Kultúrák, népcsoportok szokásrendszerét megváltoztatni, fejlődését siettetni vagy gátolni sem jogunk, sem lehetőségünk. Ebbe csak belebukni lehet. A jót ne Afrikában, a Holdon vagy a homokosmenetben keressük, hanem a lábunk előtt. Az aszfalton. Hajoljunk le, és dobjuk a csigát a bozótba. Másra nincs szükség.

Az ideológiát, az izmust pedig a szemétbe. Izmusok tudniillik nem léteznek. A létező valóságban nincs izmus és nincs ideológia. Az „izmus” mesterséges dolog. Az Isten által teremtett rendben nincsenek izmusok. A valóságban élet van, halál, öröm és bánat, szerelem, testi vágy, hatalmi harc.

Egy ló nem érti az izmust. Egy hagyományos, romlatlan paraszt se. Egy gyermek se. Maga a természet se érti.

A téli hideg nem izmus. A hidegtől való félelem sem. A vasárnapi ebéd sem. Isten sem. A magány sem izmus vagy ideológia. A halál sem. A csiga az aszfalton sem izmus, hanem valóság. Árpád, Bulcsú, Matula bácsi vagy Winnetou egyszerűen nem értette volna, mi az, hogy izmus. Bármilyen izmus. Aki túl sokat törődik az izmussal, el fog szakadni a valóságtól. Az antimoderizmus is izmus. Az ultrajobboldalizmus is izmus. Az antiegalitarizmus is izmus. Ezeket ki kell hajigálni, mint minden jelszót.

A világ, az élet, az évtízezredek óta létező szerves hagyomány nem ideologizálható, és soha nem szervezhető koherens gondolatisággá. Nincs is rá szüksége. Már azelőtt létezett, hogy bárkinek is eszébe jutott 500-600 oldalban megfejteni a világot. Minden koherens egységre törekvő világmagyarázat, amelyet ember alkotott, eleve bukásra és meghasonlásra van ítélve, mert a valóság szikláján előbb-utóbb zátonyra fut. A világban nincsen ideológia. Búza, csónak, seb, harag, nyár, öregedés. Ezek létező valóságok. Az ideológia olyan, mint a műanyag palackos sör vagy a híres színésznő dús keblei. Befűtök, mert télen hideg van. Megtámadnak – védekezem. Éhes vagyok – eszem. Ez a valóság. Az ideológia ellenben csak a fejben létezik.

Valaki minél inkább elszáll az ideológiákban, annál kevesebb köze lesz a valósághoz. És már nem érti a lüktető élet parancsait. Ezt látjuk ma a brüsszeli vezetésnél is. Az élet feltesz egy kérdést – mit tegyünk milliós nagyságrendű idegen kultúrából érkező emberrel –, és ad rá egy választ, melynek semmi köze az élet örök törvényeihez.

De van még egy borzalmas következmény. Az ideológia kikapcsolja az erkölcsöt is. Az ideológiai ellenség nem ember. Rá nem vonatkoznak a szokott erkölcsi törvények. „Nácival bármit meg lehet tenni!” A vélemény szabadsága szent – feltéve, ha a vélemény nem ellenkezik az ideológiánkkal. Az ideológiai ellenséggel szemben ellenben megtehető bármi – akár még választási csalást is lehet vele szemben elkövetni. Mindent meg lehet tenni, lényeg, hogy ne a „szélsőség” kerüljön ki győztesen.