A történelem sajátossága, hogy egy adott korban élők és a korszakot később történelmi távlatból elemző történészek sokszor egészen másként értékelik az eseményeket. Mindez persze magától értetődő, hiszen a hétköznapi embert sokkal inkább foglalkoztatják saját élete problémái, mint a világ dolgainak alakulása. Ráadásul a történelmi korszakok csak a könyvek lapjain alkotnak jól elkülöníthető egységeket, a valóságban az átmenet nem egyik pillanatról a másikra történik.

Fotó: shutterstock.com

Mindenki megtanulta például az általános iskolában, hogy a középkor Róma bukásával vette kezdetét 476-ban, és egészen addig tartott, míg 1492-ben Kolumbusz fel nem fedezte Amerikát. Az igazság ezzel szemben, hogy mire Odoa­ker bevette az „örök várost”, a Római Birodalom már régen nem létezett abban a formában, amit általában ezzel a névvel azonosítunk. Valamint abban is egészen biztosak lehetünk, hogy bár Amerika felfedezése örökre megváltoztatta a világot, 1492-ben egy átlagember ebből semmit sem érzékelt.

Persze ahogy előrébb haladunk az időben, az egyes korszakok egyre rövidebbé válnak, ezzel együtt pedig egyre nagyobb azon események jelentősége, amelyek lezárnak vagy éppen megnyitnak egy új érát. A Szovjetunió felbomlásának napja nem csak egy utólag, a történészek által kiválasztott szimbolikus dátum, hiszen másnap a világ már tényleg nem ugyanaz volt, mint előtte.

Nem tudom, hogy amikor majd történelmi távlatból tekintenek vissza Európa történetére, melyik lesz az a nap, amelyet korszakhatárként jelölnek meg, de abban biztos vagyok, konszenzus alakul majd ki arról, hogy a 2010-es évek második felében valami végérvényesen megváltozott. Számunkra a szimbolikus pillanat az volt, amikor Orbán Viktor a Charlie Hebdo-merénylet áldozatainak temetése után arról beszélt, hogy a támadás valódi oka a bevándorlás, a felelősök pedig azok a politikusok, akik hosszú évek kitartó munkájával bevándorlóországot csináltak hajdani nemzetállamaikból. A magyar miniszterelnök szavai események olyan sorozatát indították el, amelyek következtében egyre több és több uniós állampolgár ismeri fel, hogy azok az alapvetések, amelyek az elmúlt évtizedekben az európai politika megkérdőjelezhetetlen sarokköveivé váltak, valójában hazugságok. A multikulturális társadalom utópia, az Európába idegen kultúrából betelepített emberek pedig nem válnak hasznára a többségi társadalomnak.

A demokrácia természetéből adódóan a politikusoknak időről időre meg kell mérettetniük magukat. Ebből fakadóan pedig, ha a választók kellő számban ismerik fel, hogy az őket vezető politikusok krédója köszönőviszonyban sincs a valósággal, akkor leváltják őket. Persze tudják ezt jól a politikusok is, igyekeznek is úgy tenni, mintha nem ők lettek volna azok, akik a főszerepet játszották a jelenlegi helyzet kialakulásában. Gondoljunk csak bele: hol van már az az Angela Merkel, aki tőle szokatlan harciassággal mondta, hogy nincs felső határ, és Németország minden menekültet befogad?

De mi a helyzet azokkal a vezetőkkel, akiket senki sem választott meg, így közvetlenül leváltani sem tudják őket a választók? Nos, úgy tűnhet, valamennyi belátási képességgel az Európai Bizottság is rendelkezik, hiszen amíg a migrációs válság kezdeti szakaszában hallani sem akartak a határok védelméről, addig mostanra a testület retorikájának is hangsúlyos részét képezi a határvédelmi kapacitások növelése; ráadásul kizárólag a hírekből tájékozódva azt is hihetnénk, hogy az eurokraták végre érdemben tesznek is ezért. Erre utal legalábbis, hogy az Európai Bizottság azt javasolja, a Frontex valódi határvédelmi ügynökséggé alakuljon.

A javaslatot közelebbről megvizsgálva azonban szembetűnik, hogy a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Igaz ugyan, hogy a javaslat értelmében valóban létrejönne egy tízezer fős, bármely határon bevethető különítmény, kérdéses ugyanakkor, hogy az egyenruhások milyen célt szolgálnának. A tervezet maga is leszögezi, hogy a megerősített Frontex feladata a határok menedzselése, nem pedig védelme. Minderre mondhatnánk, hogy csak a szokásos uniós politikai korrektség, de félő, nem csak erről van szó.

A javaslat értelmében az új egyenruhás testület az Európai Bizottság döntése alapján beavatkozhat olyan tagállamban, amely nem képes „hatékonyan” menedzselni a határait. Hogy ez mit jelent, azt senki sem tudja. Adná magát az értelmezés, hogy ha Görögország nem hajlandó megvédeni a határait, akkor majd a Frontex jól megvédi helyette. Ugyanakkor jelentheti azt is, hogy mivel Magyarország nem képes az uniós normákkal összhangban „menedzselni” határait – hiszen azokon egy lélek sem jut át, aki nem jogosult rá –, az EU-nak nem maradt más választása, mint kirendelni az új Frontexet, amelynek egyenruhásai tudják, hogy a valódi cél: tessék csak, jöjjenek, jöjjenek!

Persze nyugodtan mondhatják erre, hogy most is a bevándorlási hivatal munkatársai döntik el, ki jogosult menekültstátuszra, nem pedig a határőrök. Ha így érvelnek, teljesen igazuk van, de természetesen Brüsszelben már erre is kitalálták a megoldást. A frontexes javaslattal párhuzamosan fut ugyanis egy másik is: a Menekültügyi Ügynökség felállításáról szóló rendelettervezet. Az új ügynökség az eredeti szöveg szerint egy tipikus uniós sóhivatal lett volna, amelyik papírból gyárt papírt: elemez, analizál, konferenciázgat. Nemrégiben aztán módosítottak a javaslaton, és jelen állás szerint a Fron­tex egyenruhás különítménye mellett egy bürokratacsapat is létrejönne, amelyet szabadon küldözgethetnének bármely tagállamba, hogy a nemzetállami hatóságokat felügyeljék.

Láthatjuk tehát, hogy az Európai Bizottság szándéka a retorikában beállt változástól függetlenül változatlan: a cél továbbra is a betelepítés. Nem véletlenül tett hitet a legutóbbi ENSZ Közgyűlésen Dimitrisz Avramopulosz migrációs biztos újra a kötelező betelepítési kvóták mellett; nem véletlenül ültetné Sargentini hazánkat a szégyenpadra; nem véletlen, hogy az unió külügyi főképviselője az egész EU-t beléptetné az ENSZ globális migrációs paktumába. Az sem véletlen, hogy mindezt még a jövő évi európai parlamenti választások előtt szeretnék véghez vinni, hiszen utána nem biztos, hogy sikerül nekik.

Ha ugyanis folytatódik a tagállami választásokon megfigyelhető trend, akkor az uniós állampolgárok aligha szavaznak újra bizalmat egy ennyire bevándorlásbarát többségnek. Sőt, az is lehet, hogy a következő parlamentben a józan ész hívei kerülnek többségbe, és véget vetnek ennek az egész ámokfutásnak. Amennyiben így lesz, akkor az eljövendő korok történészei könnyű helyzetben lesznek a korszakváltás időpontjának meghatározásakor; hiszen, ha így lesz, akkor másnap tényleg nem ugyanabban a világban ébredünk majd.