Emlékszem, tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor a Star Wars bejött Magyarországra. Akkor ugye Csillagok háborúja név alatt, ami azért nem volt tökéletes fordítás. Anyukámmal elmentünk a Vörös csillag moziba, és megnéztük kétszer. Imádtam. Panaszkodott szegény, hogy hangos és sok benne a bumm-bumm. Később kijött kötet formájában is. Megvettem. Kívülről tudok belőle oldalakat ma is. Emlékszem, a trafikban árultak kis fényképeket, amik a filmből vett jeleneteket ábrázoltak. Han Solo pisztollyal, Leia hercegnő néz, Chewbakka áll az irányítópult mögött. Utóbbira apám csak annyit mondott, hogy „majom a zongoránál”. Mindezt azért írom le, rám aztán nem mondhatja senki, hogy nem estem át ezen az őrületen.

De megismételném, én voltam tízéves, az apám mosolygott, az anyukám kevésbé értette, bár örült, hogy olvasok, de azért megjegyezte, valami komolyabbat is jó lenne, ha olvasnék. Próbálkozzam Rejtővel, meg az az angol író is nagyon humoros, biztos tetszene nekem, azzal odatette a polcomra a Piszkos Fred, a kapitányt, meg a Forduljon Psmithhez-t. És igen, lássuk be, Wodehouse jobban ír, mint Lucas.

És most? Apuka korú emberek őrjöngnek. Minden fórumon. Unom, sőt kezd idegesíteni. Majd ha fenn lesz valahol potyán, biztos megnézem én is, de amennyit foglalkozik vele a világ, az egy vicc. A viccben a fő csattanó az volt, amikor valaki egy cikkben leírta, hogy azért nem jó az új epizód, mert a közönség „nem nő fel”. Olyat is olvastam, ahol egy tudálékos kisdiák kifejtette, hogy a SW mely szempontból „tradicionalista”, s mely szempontból egalitárius és forradalmi. Ahogy azok szokták, akik még nem látták meghalni az apjukat, nem égett le a házuk, nem vájták ki éjjel kettőkor vésővel a gyulladt zápfogukat, s azt hiszik, a felnőtté válás ott kezdődik, amikor kiejtik a szájukon azt a szót, hogy „princípium”.

A SW egy mese. Az volt 30 éve, és ma is. Lehet, hogy most nem annyira így, vagy nem annyira úgy, de ekkora cécót nem ér. Főleg, ha valaki annyira büszke a felnőtt létére.