Olvasom, hogy a Fischer Iván sorozatban sértegeti Tarlós Istvánt meg a fővárost, hogy az ingyen kétszázhatvanmillió helyett – amit eddig támogatás címen felvettek – csak hatvanmilliót kapnak. Majd miután elolvastam, eltöprengtem azon, hogy én egész eddigi életem során soha senkitől semmit nem kaptam, se plecsnit, se díjat, se elismerést, pénzt azt meg főleg nem, úgyhogy kérnék szépen egy pontos információt. Kit és hol kell elküldeni a fenébe, hogy adjanak érte hatvanmilliót?

Sőt, szerény vagyok. Én hatmillióért is leidiótázok bárkit. Címeket, javaslatokat privátban kérek, vagy a szerkesztőség címén.

Ami az értetlenkedésemet csak tovább fokozza, hogy ehhez képest én még csak nem is bántottam ezt a szép országot, hazámat, Magyarországot. Mivel pedáns ember vagyok, rákerestem erre a Fischerre. Az utóbbi napokban ezeket írták róla. Idézem: „Amikor az interjú során az újságíró a magyarországi rasszizmust hozta fel témaként, Fischer csak sóhajtott. Szerinte egy történelmi problémáról van szó, és a lakosság még mindig Trianonnal hadakozik.”

Vajon miért van az, hogy egyes történelmi traumákkal nem kell foglalkozni (sőt kifejezetten bűn!), mert már régen volt, más történelmi traumákkal meg foglalkozni kell, mert bár régen volt, soha nem szabad elfelejteni? (Töprengek.)

No de nézzük tovább Fischer Ivánt! „A magyarok még mindig úgy érzik, hogy igazságtalanul bántak velük, holott azóta a legszörnyűbb gaztetteket követték el.” A „magyarok” – írja, pontosabban nyilatkozza a karnagy úr. No, innen látszik azonnal, hogy ki az, aki magát magyarnak vallja, és ki az, aki nem. Kinek magyar az identitása. Figyeljünk jól. Aki így fogalmaz, „a magyarok”, az a lelke mélyén nem vallja magát magyarnak. Egy magyar ember így mondja: „mi”.

Nem bonyolult ez. „Úgy véli, újra érzékelhető az antiszemitizmus.” Most erre mit mondjon az ember? Talán esetleg csöndben kéne maradni?