Csodálkozók

Aggodalommal hallom, hogy az ellenzéki politikusok, az ellenzéki szavazók, de még az ellenzéki média, sőt Bolgár György is csodálkozik, és azért siránkozik, hogy nem érti. Mit nem ért? A Fidesz rebbenetlen népszerűségét. A múltkorában a Medián elképesztő statisztikai adatokat hozott ki a pártok állásáról. Az április 8-i választásokon még az ötven százalékot sem érte el a Fidesz, és ebből lett kétharmados többsége. Ami a tátva maradt szájak okát illeti, az bizony az újabb fölmérés szerint 63 százalék volt a választani tudó biztos szavazók körében. Ezen én is meglepődtem. De nem csodálkoztam. Mert látom azokat az ellenzéki húzásokat, amelyek megerősítik a kormánypárti szavazókat szándé­kukban.

Mi ennek az oka? Megmagyarázandó, példabeszédet mondok rá. Veres Péter, a már elfeledett, de igen nagy magyar író kitüntetett jóindulatával, sőt bizalmat föltételező őszinteséggel beszélt mindig velem. Egy alkalommal a Margit híd pesti hídfőjénél szállt föl a hatosra. Nem kertelt, a pártközpontból, Kádártól jött. Az 1968-as prágai tavasz leverése utáni időkben. Péter bácsi tragikusnak tartotta az eseményt, kivált, hogy mi is részt vettünk benne, s ezt kerek perec megmondta nekem. Szó szót követett, majd azt mondta: tudod, fiam, Kádár Jánosnak az a végzetes hibája, hogy semmit sem ért a magyar lélekből.

Visszaidézve most a zseniális nagy öreg szavait, új vagy más színben látom a mai magyar ellenzéket.

Veres Péter Kádárra mondott ítélete tökéletesen illik a magyar ellenzékre. Merthogy ez az ellenzék nemhogy nem érti a magyar lelket, de nem is hiszi el, hogy van lelke a magyarnak. Annak a magyarnak legalábbis, aki nemzetfönntartó, aki nemcsak fizikálisan van jelen, s nemcsak anyanyelvében magyar, hanem szívvel-lélekkel, minden porcikájával kötődik múltunkhoz és ennek következtében jövőnkhöz is.

Ez az ellenzék, a választók is és a vezéreik is mélységesen lebecsülik honfitársaikat, a nemzeti-konzervatív, jobboldali embert. És mivel lebecsülik, nem is érthetik meg. Az 1945 óta eltelt 73 esztendőben módszeresen pusztították nemzeti öntudatát, önbecsülését, ön­azo­nosságát. Éppen úgy nem értik lelki reakcióit, ahogyan a süket, öntelt, fölfújt nyugat-európai ember sem. A volt gyarmattartó a távolban ezt megengedheti magának, de aki itthon akar magyarul élni, az nem.

Tudomásul kellene venniük, hogy a mai magyarok értékes többsége patrióta, hazafi. Nem hangoztatja, nem döngeti a mellét, de kimondva vagy ki nem mondottan együtt érez az elszakított magyarokkal. És ebbe az emberi érzésbe metsz bele rendre az ellenzék.

A többség támogatja, helyesli a határon túli magyarok megsegítését. És az ellenzék – betelefonáló és politikus – ezt a természetes emberséget támadja napról napra. Elmebaj.

A kormány restaurál. Történelmi viharainkban félig lerombolt közkincseinket renoválja. De nemcsak a szép múltbéli környezetet állítja helyre, hanem Trianon mérhetetlen lelki és fizikai fájdalmát is igyekszik enyhíteni. És ennek egyetlen formája létezhet manapság, a határon túli magyarok támogatása, s pusztulásuk megakadályozása. Ezt nem érti az ellenzék. Ezért siránkozik. 

Lapszám: