CV

Folyamodványomhoz mellékelem a kért önéletrajzot, amit a jelentkezési lapon tévesen curriculum vitaenek tüntettek fel, de a trágár szavaktól való ösztönös tartózkodásom miatt ennek használatát mellőzném.

Születtem a Dunántúlon, ahogy a nóta is tartja, Tiszán innen, Dunán túl, vagyis mindjárt az Alföld déli csücskében, a csehszlovák határnál. Szülővárosom neve meghatározta egész sorsomat, nomen est omen, ahogyan a görögök mondták a középkorban. Például kora gyermekségemben pápaszemes kígyónak csúfoltak az erősebb fiúk, vagyis mindenki. Ha már pápa, gondoltam, erősen kötődnöm kell az egyházhoz, ezért az egész ministráns csapatból én voltam az egyetlen, aki külön püspöki engedéllyel rendszeresen bérmálkozhatott. Ez a katolikus műveltség később is hasznomra vált, amikor a pesti zsinagógában a kétezer éve bogozódó gordiuszi csomót átvágtam Damoklész kardjával, és Megváltónak neveztem a Teremtőt.

A pápa voltaképpen atyát jelent, s mivel sajátomat ritkán láttam józanul, hosszú téli estéinken édesanyámmal ketten kucorogtunk a lócán, és figyeltük a gázóra pörgését, hogy másnap fűtsünk-e, vagy inkább együnk. Én vékonydongájú, fázós gyerek voltam, ezért inkább mindig a melegre szavaztam, ilyen jellegű vonzalmaim némiképp megmaradhattak, mert valamelyik évben a földalattiból gyanútlanul feljőve egy efféle rendezvényre vetődtem. Sokáig nem maradtam, csak épp néhány sikeres vágókép erejéig, mert annyi ember kígyózott körülöttem, amit nem bírtam, ráadásul az óvodai csúfolások emléke is feltolult, ezért azóta mindig leblokkolok, ha a kígyót…

Na tessék, most is… Szóval ha ezt a böszme kígyót kimondom, segít nekem Csaba, aki a vállam fölött olvassa. Azt súgta az imént, a curriculum nem azt jelenti, amire gondolok. Honnan veszi, mit gondolok, hátha éppen egy prímszámot, nem kicsit, nagyot. Mindig nagyot gondolok. Ezért is kérem felvételemet az intézménybe, ahol 7 Napóleon, 5 Ferenc József és megannyi Superman között egy kis helyet nekem is szoríthatnak.

Lapszám: