Azúrkék égboltozat alatt végeláthatatlan ültetvények. Távolban zöld traktor, hangyaként szorgoskodó emberek. Tiszta levegő, agyig hatoló forróság. Jéghideg kóla a kisboltban, bóbiskoló benzinkutas. Soha véget nem érő út, blues és szabadság. Ez az amerikai Dél. A Deep South, a Mély Dél. Georgia, Alabama, Dél-Karolina és Mississippi. Íme, a kezdőcsapat. Odahajlik még Texas és Florida, amely nagyon más, de mégis déli. És a Mély Délnek udvarol Arkansas, Tennessee és Észak-Karolina, még akkor is, ha a vesztessel semmilyen álmoskönyv szerint nem szokás barátkozni.

Mert az amerikai Dél vesztes. Tudjuk pontosan azt is, mióta. 1865-ben győzték le, azóta derült ki, hogy a világon mindenki győztesnek született, csak éppen a Dél nem. Kinyitom az újságot, kihullanak belőle a megbélyegző szavak. Bekapcsolom a televíziót, ömlenek a hazugságok. Kaliforniai és New York-i ismerőssel beszélek: gúnyos mosolyt látok a szájuk szegletében.

Mintha a Délen buta parasztok élnének. Ostoba, igénytelen redneckek, hillbillyk. Szemben a világlátott, rendkívül civilizált keleti és nyugati parti elittel. Olyan emberekkel, akik egész életükben büszkén emlegetik, hogy egyszer három méterről látták Madonnát.

Az amerikai Dél nem buta, nem elmaradott. Igaz, nem Madonnát hallgatnak, hanem countryt. Nem Bon Jovit, hanem Kid Rockot. Errefelé kalapot hordanak, imádják a rodeót, az amerikai futballt, tisztelegnek a konföderációs zászlónak, zsoltárokat énekelnek a templomban, és nagyjából olyan távol érzik maguktól Washingtont, mint Melbourne-t vagy Tokiót.

Innen, délről indult világhódító útjára a blues. És a dixieland. Valamint a rock and roll. Hatvan évvel ezelőtt négy tehetséges déli srác muzsikált egy jót a memphisi Sun Record stúdióban. Ha már muzsikáltak, felvettek néhány gospelt is. Ketten közülük vallásos környezetből jöttek, pünkösdista gyülekezetekben énekeltek, és valósággal beléjük ivódtak a templomi dallamok. Elvis Presley és Jerry Lee Lewis Isten dicsőségét zengte, és a két templomkerülő baptista, Carl Perkins és Johnny Cash is dörmögött egy sort. Az a Jerry Lee Lewis, aki valóságos sátáni életet élt, alapos gyanú szerint meggyilkolta két feleségét is, saját kiskorú unokahúgát vette el, és szörnyű bűnöket követett el hosszú életében. Mégis, amikor felhangzik a gospel, Elvis és Jerry hangja éteri magaslatokban szárnyal, a jó felülkerekedik a rosszon, és galambok telepednek a héjákhoz.

Hogy milyen a déli ember, legpontosabban Hank Williams Jr. dalszövegéből értjük meg. A Country Boy Can Sur­vive (A vidéki fiú túléli) című dal sztorija roppant egyszerű. A szóban forgó vidéki, déli srác – alighanem maga a szúrós tekintetű, örökké kalapos Hank – az erdőben él, van felesége, gyerekei, kutyája, valamint vadászfegyvere, puskája, terepjárója. Időnként levelet vált New York-i barátjával, aki képeslapokat küld neki a Broadwayról, amit a vidéki srác saját készítésű házi borral viszonoz. Aztán New Yorkban a jó barátot valaki leszúrja, és elveszi negyvenhárom dollárját. Ekkor a vidéki srác elhatározza, hogy odautazik, megkeresi a gyilkost, és először szembeköpi bagóval, majd a fejébe ereszt egyet a 45-ösével.

Így megy ez. Higgyék el, ha eljön az ő ideje, a déli srác meg is teszi.

Az amerikai Dél másfél évszázada védekezik, igyekszik megőrizni önazonosságát, és méltóságteljesen elhessegeti a rasszizmus vádját. Ez a legrégebbi toposz Louisianáról, Georgiáról és a többiről: a rabszolgaság örök szégyene, hollywoodi filmek és politikai akciók máig ható alapvetése. Mintha a polgárháborúban az Észak nem lett volna hajszálpontosan olyan rasszista, mint a Dél. Mintha ott nem lettek volna rabszolgák. Mintha Abraham Lincoln nem akarta volna a négereket visszatelepíteni Afrikába. A polgárháború nem a rabszolgaság miatt tört ki, hanem azért, mert az Észak modern, kapitalista nagyhatalommá kívánta formálni az uniót, a Dél pedig meg akarta őrizni önkormányzatiságát, mezőgazdaságát, kereskedelmét. Az igazság az, hogy 1861-ben az Észak a birodalmi logika alapján, a Dél pedig a szabad farmertársadalom védelmében küzdött.

1865. április 14-én felhúzták a csillagos-sávos lobogót a Sumter-erődre, de az északiak soha nem birtokolták a Délt. Elfoglalhatták, teleszórhatták a maguk propagandájával, életeszméjével, de a Dél maradt az, ami. A déli srác ma is ott üldögél a bárpultnál, a négerek játsszák a bluest, megvannak a francia családnevek, időről időre hurrikánok döntik romba a városokat, és a Madam helyett is a Ma’am járja.

Megéri ledönteni a szobrokat? Szükséges, hogy a testileg-lelkileg elpuhult anarchista csőcselék garázdálkodjon? Elhalványul Robert E. Lee tábornok emléke a déli szívekben, ha néhány opportunista polgármester és feltüzelt emberjogista hajtóvadászatot indít védtelen szobrok ellen?

Aligha. A java még csak most következik. Az igazi Dél még ki sem állt az ütközetre, egyelőre csak viszket a tenyerük. Hogy aztán – Salingerrel szólva – az emberi indulat a rugóhoz hasonlatosan annál nagyobbat pattanjon, minél jobban összeszorították annak előtte.

Néhány évvel ezelőtt Barack Obama kitalálta, hogy meg kell reformálni a fegyvertartást. Mondta ezt abban az országban, ahol a szabad ember fegyvertulajdonlása mindig is olyan jog volt, mint a levegővétel, és ahol nem azért vannak iskolai mészárlások, mert sok a fegyver, hanem mert nagy az ország, és arányosan mindig akad néhány idióta, akinek pillanatnyilag jó ötletnek tűnik egy kis vérfürdő. Szóval Obama szépen kitalált mindent, fészkelődött és tárgyalt az embereivel, majd megkezdődött az érdemi munka. Aztán gyorsan abba is maradt. Kiállt ugyanis Greg Abbot texasi kormányzó, és üzent egy kedveset Obamának: „Gyere ide, és vedd el!”

Azóta senki sem akarja elvenni a déliek fegyvereit. Szerintem meg kéne kétszer is gondolni, érdemes-e szobrokkal szórakozni, ugye, kedves marxisták? A déli srác most szállt le a traktorról, bement a házba, és alapos gyanúm szerint nem kerti törpe után kutat a fészerben.