Jelenlegi hely

Diktatúra

Ungváry Zsolt
Ungváry Zsolt képe

– Ebből elég volt! – csattant fel hirtelen a férfi, mire a felesége reflexszerűen a száj elé „pszt”-jelző ujjal csöndre intette. De nem sikerült. – Hét évvel a háború után még mindig jegyre van kaja, ha van egyáltalán. A házmester minden lépésemet figyeli, a munkahelyemen tapsolni kell a kopasznak meg a ruszkiknak, miközben a Szabad Nép azt írja, hogy mindjárt elérjük a kommunista kánaánt. Hazudik a rádió reggel meg este, a templom közelébe se merek menni, mert itt mindenki ismer és feljelent. Öcsém internálva, a gyereket nem veszik fel sehová, nagypapáéknál lesöpörték a padlást. Nem, nem beszélek halkabban és nem is őrültem meg. Rákosi egy diktátor, ezt mindenkinek meg kell tudnia!

– Be fognak csukni, ha egy szót szólsz! – aggodalmaskodott az asszony. – Mit képzelsz, egy diktatúrában kussolni kell!

De a férje felpattant, vette a kalapját, és kiviharzott a szoba-konyhás lakásból. Meg sem állt az Állami Nyomda épületéig, ott besietett a szedőterembe, és elkapta az első szakit, akivel találkozott.

– Ide figyeljen, öregem! Rendelnék én egy plakátot, amire ráírnánk, hogy Rákosi lop, a nyakunkra hozta a szovjeteket, megszűnt a függetlenség és diktatúra van. Ki kéne nyomni vagy ezret belőle.

A munkásembernek rögtön tikkelni kezdett a szeme, elsápadt, körülnézett. Vajon elmebeteg a fickó, vagy provokátor, ezen töprengett.

– Nyugodjon meg, várjon itt egy kicsit.

– A plakát!… – hörögte a férfi.

– Persze, a plakát. Intézkedem.

A nyomdász elsietett. A belső irodában talált egy telefont. Tíz perc múlva megjelent két ballonkabátos, a szaki kísérte őket.

– Te vagy a plakátrendelő? A „Rákosi lop”-os plakáté? – kérdezte az egyik, s amikor a férfi bólintott, már meg is ütötte. Öt percig módszeresen verték. Aztán felnyalábolták, és bevágták a fekete autóba. Amíg a Sztálin út 60.-ig értek, az ávósok felvilágosították: – Azt gondoltad, diktatúrában csak úgy plakátokat rendelgetünk? Most majd kapsz egy kis ízelítőt abból, mi is a diktatúra. Miheztartás végett.