Emlékszem, frenetikus élmény volt 2000-ben Budapesten találkozni vele a magyar parlament felsőházi termében. A 10 éve szabadon című konferencia sztárvendége volt. Friss tanársegédként úgy néztem rá, mint „a politológusra”. Ő már akkor világhatalmi tényezőként tevékenykedett Amerikában, amikor még meg sem születtem, és már akkor a politológia egyik élő legendája volt, amikor politológussá avanzsált tanáraim nagy része még tudományos szocializmust oktatott szerte Magyarországon.

Nyüzsögtek is körülette, ahogy tudtak. Alig engedték a szervezőket – s közülük a legnagyobb érdemekkel bíró Simon Jánost –, hogy megközelítsék. Brzezinskit akkor formálisan Orbán Viktor hívta meg Magyarországra, de valójában Simon János politológus közbenjárására sikerült előadónak felkérni a konferenciára.

Brzezinski kendőzetlen igazsággal vonta meg az 1990-től eltelt tíz év mérlegét Közép- és Kelet-Európára vonatkozóan: az ötvenmillió éhező gyerek, az ettől is több létminimum alatt élő, a zavaros vadkapitalizmus és az állami, politikai korrupció közepette a térség polgárai úgy érzik, hogy rossz cserét csináltak a rendszerváltozással. Úgy érzik, hogy hibáztak, amikor a szovjet blokk összeomlásával a diktatúra létbiztonságát a demokrácia létbizonytalanságára cserélték. És e keserű tapasztalás – mondta a konferencia szabadságünneplőinek kedvét szegve – bizony azt jelenti, hogy a szabadság milliók számára nem valami pozitív eszmény, hanem elszegényedésük, létbizonytalanságuk oka, amelyet bármikor visszacserélnének egy szabadság nélküli rezsim viszonylagos biztonságára.

Brzezinski a sok lelkes, naiv szabadsághírnök és éltető között az egyetlen realista volt, aki teljesen más,  magasabb szintről szemlélte a világot. Ő már túl volt azon, hogy atomháborút javasoljon az USA elnökének biztonsági főtanácsadóként, messze túl volt az ideák kergetésén és a politikai vakhitek hirdetésén.

Ő valóban már felülről, folyamatokban látta a világot, s e folyamatok átfogó elemzése által alakította. A nagy kortárs és republikánus ellenfél-barát, Henry Kissinger mellett kétségkívül a XX. század legbefolyásosabb tanácsadója volt a nyugati féltekén. Lengyel származású bevándorlóként a modern politológia alkalmazott tudományi, stratégiaalkotási, geopolitikai és konfliktuselméleti megközelítését a „politikacsinálás” (policy making) legmagasabb szintjére emelte. 32 évesen, 1960-ban az elnökválasztási kampányban már közvetlenül John Fitzgerald Kennedy tanácsadója lett. 1961-ben a Külkapcsolati Tanács tagjává választották, és munkáját a külügyminisztérium stratégiatervező bizottságában végezte. Majd ezt követően a nemzetközi kapcsolatok, a geopolitika, a nemzetközi konfliktuskezelések legmagasabb szintű szaktekintélyeként majd mindegyik elnök igénybe vette munkáját, vagy tanácsadóként vett részt többnyire a demokraták kampányában. 1964-ben támogatta Johnson elnököt és az ő „Nagy Társadalom” programját. 1968-ban pedig Hubert Humphrey demokrata elnökjelölt csapatát erősítette, nem sok sikerrel.

1968-ban a vietnami háború támogatása miatt ő is közvetlen célpontja lett a diákmegmozdulásoknak. 1971-ben hat hónapot töltött Japánban ösztöndíjjal, 1973-ban pedig Jimmy Carter javaslatára az Egyesült Államok és Japán együttműködését koordináló Trilaterális Bizottság tagja lett.

És ez alapozta meg aztán a Carter elnökkel való személyes kapcsolatát, valamint munkaviszonyát. 1975 és 1981 között Carter nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Gyakran szó szerint élet-halál urának tartották a kabinetben, akinek szava megfellebbezhetetlen. És egy esetben az „élet-halál” kifejezés tényleg nem volt túlzó. 1979. november 19-én katonai asszisztensének telefonja ébresztette hajnali 3 órakor: „Elnézést, uram. Nukleáris támadás ért bennünket.” Egy ilyen nyitás után nem sok kellett ahhoz, hogy Brzezinski magához térjen.

Az amerikaiak a hívás pillanatában úgy tudták, hogy a szovjetek harminc másodperccel korábban 200 rakétát lőttek ki az Egyesült Államok felé. Az előírások szerint a nemzetbiztonsági tanácsadónak ilyenkor két perce van ellenőrizni a hír valódiságát, további négy, hogy riassza az elnököt, akinek döntése függvényében indulhat a válaszcsapás. Brzezinski letette a telefont, és hajnali 3-kor várta, hogy katonai asszisztense ellenőrizze az információt. És hogy mit érez az ember nukleáris háború küszöbén?

„Aztán csak ültem magamban. Fura érzés volt, mert fizikailag nem vagyok az a »semmi pánik« típusú hős. Mindig ideges leszek, ha valami zűrös dolog vár rám. De ekkor tökéletesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy így vagy úgy, de 28 percen belül mindenki meghal, a feleségem, a gyerekeim, és mindenki más. Ha így állnak a dolgok, gondoskodni fogok róla, hogy legyen jócskán társaságunk” – nyilatkozta magyarul is megjelent interjúkötetében.

És ez utóbbi mondatban szinte minden benne van, ami őt jellemezte a Szovjetunió kapcsán. Ennek teoretikus leírását Brzezinski már ifjúkorában megkezdte, hogy aztán már gyakorló politikai szereplőként 1979. november 19. hajnalán szó szerint az ő kezében legyen a szovjet blokk elleni atomháború megindításának a lehetősége. 4, illetve 28 percig. Mint tudjuk, az intézkedés elmaradt.

Brzezinski 28 évesen, a magyar forradalom évében, 1956-ban önálló munkában foglalkozott az orosz-bolsevik rendszer leírásával és a Hanna Arendt által leírt totalitarizmus specifikált szovjet tipizálásával. Ez volt Az állandósult tisztogatás (The Permanent Purge, Harvard University Press, 1956). Másik jelentős művét, a Totalitárius diktatúra és önkény­uralom (Totalitarian dictatorship and Autocracy, Harvard University Press 1965, Reprint 2013) címmel egykori tanárával, Carl Joachim Friedrichhel írta. Brzezinski és C. J. Friedrich totalitarizmus-leírása ma is kötelezően ismerendő meghatározás minden politológiai képzésben, de sajnos a gyakorló politika hatalomkoncentrálói is használják diktatúraépítésükhöz:

Egyetlen ideológia uralma, amellyel mindenkinek legalább passzív szinten azonosulnia kell.

Egyetlen tömegpárt uralma az állam felett – a tömegpárt tagjainak aktívan is azonosulniuk kell az ideológiával.

A párt titkosrendőrséget és terrorszervezetet működtet.

A tömegmédiumok pártirányítás alatt állnak.

A hatékony harci eszközök állami monopóliumban vannak.

A gazdaság egésze központi felügyelet alatt áll.

1960-ban publikálta The Soviet Bloc (A szovjet blokk) című művét, amelyben kifejti, hogy a szovjet tömb korántsem monolitikus, hanem repedések, törésvonalak vannak benne, és jelezte, hogy a jugoszláv kiválás után, úgy tűnik, több állam is a keleti tömbön belül távolodni akar és fog a Szovjetuniótól. A könyvet 1967-ben újra kiadták, és Brzezinski benne megerősítve látta korábbi véleményét, és ekkor hívta fel a figyelmet arra, hogy az USA-nak önálló Kína-politikája kell legyen, amelyik lassan önálló entitásként kezeli Kínát a kommunista blokkon belül. Az USA feladataként pedig ekkor fogalmazta meg azt a később „demokráciaexportnak” nevezett felforgató tevékenységet, amelyben úgynevezett békés beavatkozásokat (peaceful engagement) javasolt a társadalmakon belüli feszültségek fokozására. Ez volt a ma már jól ismert emberi jogok propagálása szerte a világban – kultúráktól, civilizációktól függetlenül.

Brzezinski mai megértésében e tételek pontos és helyes értékelése igen fontos. Mögöttük ugyanis tisztán hatalmi, geopolitikai és versenyhatalmi megfontolások húzódnak, amelyeknek semmi közük nincs valami l’art pour l’art, filantróp eszméhez. Az ilyen eszmék és jogok számára csak a csomagolást jelentették, amelyek által naiv szabadságpárti ügynököket szerveztek be a keleti blokkba, bomlasztották az ellenséges hatalmi struktúrákat és hiteltelenítésre, törésvonalak kialakítására használták a „szabadság” minden irányú hirdetését – miközben, ha kellett, az USA gondolkodás nélkül állt latin-amerikai diktátorok oldalára, ha éppen aktuális érdeke úgy kívánta.

E neoliberális hatalomtechnikai programért, propagandáért és ennek filantróp­nak látszó csomagolásáért Brzezinskit nagy felelősség terheli. Ennek minden pozitív, de jó néhány negatív hatásáért is. A helsinki záróokmánytól kezdve II. János Pál vatikáni megválasztásán át, a Szabad Európa Rádió költségvetése melletti kiálláson keresztül a Camp David-i megállapodásig számtalan területen kell majd történészek hadának tisztáznia valós szerepét – a panteonizáció és a historizmus hibája nélkül.

Ahogy az USA és Kína új, szorosabb kapcsolatrendszerének a pontosabb irányát is meg kell majd határozniuk, azon túl, hogy – Cyrus Vance külügyminiszterrel szemben – mára egyértelműnek tűnik, neki volt igaza, így az USA és a világ számára is – talán – az volt szerencsésebb, hogy szorosabbá vált az amerikai–kínai kapcsolatok rendszere.

És számtalan előrejelzése is részletes elemzést igényel majd, ahogy az olyan javaslatai is, mint az afgán mudzsahedinek amerikai felfegyverzése a szovjet invázió ellen, akik aztán 2011. szeptember 11-én Omár Molla és Oszama bin Laden (soha nem bizonyított – a szerk.) vezetésével szimbolikus, de mégiscsak brutális csapást hajtottak végre az USA ellen. Brzezinski akkor azt mondta, hogy ő nem hibázott. Nem az USA, hanem a szovjetek radikalizálták a mudzsahedineket, ami kissé hollywoodi, rambós leegyszerűsítése a történéseknek.