Csinos hölgyismerősöm panaszkodik. Hangából csak úgy süt a sértett önérzet:

– Elegem van ebből az örökös megkülönböztetésből. A másodrendű szerepből. A kirekesztésből. A szegregációból. Hogy folyton csak kiküldenek a konyhába! Megmondom, tisztelt uram, hogy mire gondolok. Figyeljen, és jegyezze fel. Akár meg is írhatja.

Egy nő csak védheti a migránsokat. Csak megértő lehet velük. Mert ha valami rondát ír róluk, akkor húszan esnek neki, hogy „nő létedre hogy lehetsz ilyen kegyetlen?” Ugye, hogy igazam van? – néz a szemem közé. Szégyenkezve lesütöm a szemem, s hallgatok. Ő folytatja a háborgást.

– Egy férfi csak annyit kap, hogy rasszista. És ezzel le van tudva. De egy nőnek a női mivoltát is megkérdőjelezik. Hol az egyenjogúság, tisztelt uram? Követelem a jogot, hogy lehessek rasszista, utálhassam a migránsokat, s ezért ne vonják kétségbe a nőiességemet. Ha azt írom egy netes fórumon, hogy én elrendelném a határon a tűzparancsot, már feltételezik, hogy nem festem ki a körmöm. Ha kijelentem egy társaságban, hogy a bűnöző beáramlókkal teli hajókat simán el kéne süllyeszteni, úgy néznek rám, mintha ezer éve nem szőrtelenítettem volna, tízéves divat szerint öltözködnék, és nem tudnám a legfinomabb, sütik receptjét. Kikérem magamnak ezt a bánásmódot! Sőt, követelem a jogot, hogy lehessek rasszista, és közben megoszthassak rózsaszín plüssmackókról készült képet a Facebookon. A férjemnek bezzeg nem vonják kétségbe, hogy ért a focihoz, vagy hogy meg tudja szerelni a konnektort. Lenácizzák, azt annyi. Na, bumm! De ettől még a férfiassága csorbítatlan marad!

Megígértem neki, hogy megírom. De továbbra sem szabad hátradőlni! Mint azt az Index múlt heti cikkében olvashattuk („Az emancipáció újabb győzelme: nő is vezethet kukásautót), kukásautó-vezető már lehet nő, de továbbra sem lehet kukás. Csak kukásautó-sofőr!

Úgyhogy, ahogy azt a progresszió nagy vezére, Gyurcsány Ferenc fogalmazta meg annak idején: „Gyerünk barátaim, tegyük a dolgunkat!”