Éppen tíz éve ragadtam utoljára tollat, hogy a bennem felgyülemlett keserűségnek és rossz előérzetnek hangot adjak. Első nekibuzdulásomban a 168 Óra című hetilaphoz akartam fordulni, de – mivel féltem attól, hogy egyes szám első személyben megfogalmazott gondolataim ott nem kapnának helyet – nem ezt tettem.

Rólam köztudott, hogy miközben mindig is politizáltam, ösztönösen tartottam távol magam mindkét politikai oldaltól, s nem köteleztem el magam sehova. Engem ugyanis nem lehet uszítani, mert túl sok a személyes élményem a háborúk borzalmairól és az azt követő kegyetlen diktatúra éveiről, a forradalomról, az emigrációban átélt boldogtalan évekről. Engem nem lehet uszítani azért sem, mert el tudom különíteni a félelmet a gyűlölettől.

Most azonban sok minden eszembe jutott arról a propagandaáradatról, ami az október 2-i népszavazás  az „igen” vagy a „nem” szavazatok közül az otthonmaradásra buzdít. Ezek közül is elsőként Babits szállóigévé lett sora a Jónás könyvéből: „vétkesek közt cinkos aki néma”. Így úgy éreztem, nem hallgathatok tovább, még akkor sem, ha rendkívül pesszimista vagyok. Teller Ede egyszer azt mondta nekem, hogy a pesszimistának általában igaza lesz, de soha sem örül neki. Nagyon szeretném, ha most nem következne be az, amitől rettegek.

Ma tíz éve annak, hogy Weiszer Alinda Záróra című műsorában – a World Trade Center lerombolása után – annak a sötét előérzetemnek adtam hangot, hogy a pusztulás végveszélye közeleg a mi zsidó-keresztény civilizációnk felé. Akkor, amikor Európában még jele sem volt a népvándorlásnak, szó szerint a következőket mondtam: „hordákat látok magam előtt, akik menthetetlenül elsöprik a mi kultúránkat, mint ahogy a népvándorlás elpusztította a virágzó Rómát.” Pedig a New York-i két torony ellen végrehajtott sikeres terrortámadást összesen nyolcan tervelték ki és hajtották végre, háromezer ártatlan civil halálát okozva. Eközben az arab világ boldogan ünnepelt. Emlékezzünk a tévében sugárzott képekre, ahogy Arafat vidáman táncolt!

Azaz, egy ekkora pusztításhoz nem kellett tömegeket betelepíteni, elég volt egy kis létszámú, jól kiképzett muszlim hívő, akiket gondosan felkészítettek a „szent’’ feladatra.

Eközben napjainkban tömegével érkeznek a kultúránkat hitük alapján gyűlölő „menekültek”,  magukkal hozva uszító hitszónokaikat. Ők nem a beilleszkedés szándékával érkeznek, hanem agresszívan követelik tőlünk a támogatást.

Felvetődik a naiv kérdés: miért nem Szaúd-Arábia gazdagságából követelik a jussukat, azoktól, akikkel azonos a hitük, hiszen mindannyian Allah követői?

Miért Erdogan féktelen zsarolásának egyre többet engedve próbálunk meg időt nyerni? Miért akarunk egyezséget kötni azzal, aki szisztematikusan lerombolta Kemal Atatürk viszonylag szekuláris állami berendezkedését, ellenfeleit pedig „eddig” még csak börtönbe záratta? A törökök bombázzák a kurdokat, akik pedig ádáz küzdelmet vívnak az ISIS ellen. Az ellen az ISIS ellen, melynek rémtetteiről a világnak tudomása van, hiszen keresztények lefejezését videofelvételeken teszik közzé.

Tényleg olyan visszataszító lenne a lengyelek elképzelése, hogy csak a keresztény menekülteket fogadják be?

Az egész világ fokozatosan rohan a vesztébe. Amerika viselkedése Clintontól Obamáig csalódások sorozatát hozta számomra. Szétbombázták a szerbeket, támogatva a muzulmán bosnyákokat, akik az al-Kai­dával összefogva harcoltak. Támogatták az Arab tavaszt, ezzel pedig közvetve segítették az ISIS megalakulását. Azzal az Iránnal kötöttek egyezséget, amelynek fő célja Izrael letörlése a térképről. Eközben Európa is következetesen a palesztinok oldalán áll Izraellel szemben, akik mióta visszatelepültek ősi földjükre, állandóan védekezésre vannak kényszerülve.

Sajnos, tíz év elteltével a Záróra című műsorban felvázolt látomásaim beigazolódni látszanak. 

(Ez a felvétel ma is visszajátszható az interneten: http://nava.hu/id/200552/)

Kényszerítve éreztem tehát magam, hogy ismét megszólaljak. De most sem a gyűlölet motivál, hanem a félelem.

(a szerző Kossuth-díjas magyar festőművész, grafikus)