Kovács József 1985-ben harminc esztendős volt, amikor csöngettek lakása ajtaján. A küszöbön álló ismeretlen közölte, hogy a XXI. századból érkezett, elégedettség-felmérő, és Kovács úr 2015-ös véleményét szeretné ütköztetni a múltbelivel. A házigazda hellyel kínálta a Domus áruházban vásárolt fotelben; félévi fizetésébe került, de jó kis masszív karosszék.

– Mondja – kérdezte a vendég, és táskájából lapos tokot húzott elő, felnyitotta; írógépre emlékeztető valamit kapott, aminek a felső része a tévét idézte –, ha hatvanévesen egy sima személyigazolvánnyal bármikor elutazhatna Ausztriába vagy Olaszországba, százféle csatornát tudna fogni otthon a televízióján, de ezen kívül kedvenc filmjeit bármikor lejátszhatná egy korongról; az áruházakban tucatnyi sajt, öt-tíz féle kenyér, megannyi félkész- és mirelittermék, megszámlálhatatlan sör- és üdítőfajtából válogathatna, de vásárolhatna olajbogyót, nutellát, ananászt vagy banánt bármikor; ha a zsebében hordaná saját telefonját…

– Bocsánat, de miért hordanám a zsebemben? Most végre úgy néz ki, kapunk telefont, húsz éve benn van a kérelem, a szomszéd utcában már állítólag fejlesztenek…

– …telefonját, amivel bármikor felhívhatná a feleségét, a gyerekeit – sőt az unokáit! – azok saját készülékén; ha félhavi fizetéséből mosógépet, netán mélyhűtős frizsidert vagy mozgókép rögzítésére alkalmas kamerát vehetne; ha Opellel járhatna…

– Opellel? Ugyan! ’87-ben kijön a Zsigánk, ha megindulnak végre a Merkur sorszámai…

– Ha így lenne, kedves uram, azt állítaná, hogy szegénység van az országban, s ön nyomorultul él?

– Menjen már, nem vagyok ekkora marha!

A képernyőn ekkor feltűnt az idősödő Kovács, mostani atlétatrikója és mackónadrágja helyett Nike pólóban és farmerben. Elgyötört arccal mondta:

– Ez a kormány a nyomorba dönt minket, ilyen szarul sosem élt még a magyar!

Kovács úr 1985-ben az ablakon hajította ki az elégedettségfelmérőt.

– Szélhámos! – kiáltott utána.