Ellenzék

Az újabb megalázó bukás után az ellenzéki pártok vezetői magukba roskadva ültek egy sarokban. A fejüket (vagy társelnökük fejét) verték a falba, és kétségbeesetten kérdezgették: „Mit kellene csinálnunk, hogy egyszer már ne velünk töröljék fel a padlót? Persze, érthető, hiszen végtére is azt sem tudjuk, mit akarunk. Nincsenek terveink, programunk, lusták vagyunk, agresszívek, pökhendiek, de mégis tanácstalanok. A sajtónk folyamatosan hergel minket, mi meg egymást marjuk. Irigykedünk Orbánra és utáljuk, de még szerencse, mert legalább ebben egységesek vagyunk. Nem mintha ezzel mentünk volna valamire.”
 

– Nyilvánvaló – szólt az egyik levitézlett funkcionárius –, hogy a magunk erejéből sosem leszünk képesek választást nyerni. Azt mondom, nem szégyen a sikeresebbtől tanulni. Ezek a jobber konzervatívok megszervezték magukat, köztünk szólva egész ügyesen elvezetgetik az országot. Vegyünk fel tanácsadónak valami fideszest.

Mivel ennél okosabbat senki sem tudott kisütni, felkerekedtek, és sorra járták a kormánypárti szerkesztőségeket, pártirodákat, szimpatizánsokat, hogy valami használható ötletet kapjanak. De hiába a sok elméleti útmutató, még mindig hiányzott a nemzeti elkötelezettség, a tehetség és egy karizmatikus vezető. Ebben azonban nem tudtak rajtuk segíteni.

– Én ismerek valakit – szólalt meg újra a levitézlett funkcionárius –, akiben van nemzeti elkötelezettség, távlatos gondolkodás, tehetség, karizma, ráadásul ismeri a siker receptjét is.

– Ha van ilyen ember, eddig miért titkoltad előlünk? Kérjük fel őt, hogy rázza gatyába az ellenzéket, adjon nekünk programot és hitet, tanítson meg kormányozni. Ki lenne ez a tökéletes jelölt?

– Orbán Viktornak hívják.

Egy pillanatra csönd lett, de aztán többen is helyeslően bólogattak. Be kellett látniuk, hogy alkalmasabb figurát egyhamar nem találnak.

A miniszterelnök fejcsóválva fogadta őket.

– Hát ezt sem tudjátok nélkülem elintézni? – kérdezte tőlük. Azok csak a vállukat vonogatták.

 

 

Lapszám: