Jelenlegi hely

Ellenzéki stratégiák: cél 2018. március 4.


Zárug Péter Farkas
Zárug Péter Farkas képe

Egy év van hátra a 2018-as választásokig. Ugyanis ismerve a fideszes gyakorlatot, a választások napját Áder János március 4-re vagy 11-re fogja kiírni. 2014-ben április 4-én voltak a választások, pont egy hónappal az előtt, mint amikor 2010-ben szavaztunk. A Fidesz választási évben már semmilyen primér politikai terepet nem szeret adni az ellenzéknek, legkevésbé parlamenti színteret, s ezért tartottam már korábban is a négyéves országgyűlési ciklust valójában csak három és fél évesnek.

Vagyis nagy valószínűséggel így lesz ez 2018-ban is. Februárban lesz valami kéthetes bohóckodás a törvényhozásban, ahol majd mindenki tarolni akar azzal az egy napirend előtti felszólalásával és slussz. Ennyi, már úgyis halálosan unni fogja a magyar választó a kampányt, úgy lesz vele, jöjjenek már a választások. És jönnek. Leghamarabb jogi értelemben március 4-e jöhet szóba, de sanszos még a forradalmi ünnep előtti vasárnap is, március 11. Mert akkor újra lehetne a márciusi ifjak dicsfényében fürödni, s a választásokat a magyar nép bölcsességeként, történelembe látásaként ünnepelni. Bár ez a kormánypárt győzelmének forgatókönyve lehetne inkább, mégsem gondolom, hogy ne ugyanezt a bölcsességet gondolná bele az ellenzék a jövő évi választásokba, és várná el, hogy az istenadta nép végre kormányzással bízza meg.

Vagyis pont azért, mert mindössze 12 hónap van csak hátra a nagy megmérettetésig, érdemes megnézni, vajon az ellenzéki oldalon milyen bölcsesség mutatkozik meg a stratégiaalkotások terén a nagy célba érésre. Vona Gábor jobbikos néppártosodásának megkezdése volt az első, ami stratégiai jellegű mozgás volt az ellenzék oldalán. Minden más baloldali formáció, valamint a Schiffer András nélküli, mégis Schiffer Andrásos LMP is csak taktikai politizálást folytatott 2013-tól a nagy összefogás-széthúzás keringőben.

Aztán Molnár Gyula MSZP-elnökké választása, valamint Botka László miniszterelnök-jelölésének kimondása, úgy tűnik, stratégiai döntést hozott az MSZP-ben is – leginkább Gyurcsány személye kapcsán. Egyelőre az látszik kibontakozni a legnagyobb baloldali párt kapcsán, hogy a napi taktikai döntések világából próbálja végre stratégiába önteni, hogy miként rugaszkodik neki a választásokig hátralévő egy esztendőnek. Mindez pedig a Nagy Kalandort, Gyurcsány Ferencet is az ellenzéki taktikázások világából a stratégiai döntések meghozatala felé lökte, s míg 2014-ben politikai életben maradásához az összefogásba való befurakodása bizonyult helyesnek, addig ma Gyurcsány már az önálló indulásban látja a maga politikai megmaradásának a zálogát.

Aztán itt vannak az olyan mini formációk, mint az Együtt és a Párbeszéd, amelyeket szemmel láthatóan mind az MSZP, mind Gyurcsány nagyszájú kullancsoknak tart, amik csak szívják a nagyok vérét, és akadályozzák, hogy a két nagy – akár külön-külön is indulva – váltóformációja legyen az Orbán-rendszernek. Aztán megjelent most a Momentum, akik most már nemcsak a „nolimpia” sikerével büszkélkedhetnek, hanem országjárásuk során új stílust igyekeznek hozni a politikai diskurzusba. Olyannyira, hogy még a fideszes pitbull nagymamák és troll nagypapák is megszelídültek Győrben, amikor kedvesen, intelligensen leültették őket egy asztalhoz, és értelmesen, mindenkit meghallgatva, vitakultúrát vittek oda, ahol ez mára alig létezik (ez túlzás, lásd a Demokrata e heti beszámolóját – a szerk.). Mindez ma még a Fidesz tekintetében szinte egyáltalán nem veszélyes, sokkal inkább a baloldali erőtér és Vona néppártos fiataljaira nézve az. S a Momentum országjárásával már expressis verbis ellenzéki pártformáció alakításán dolgozik.

Mielőtt az ellenzéki stratégiák rövid áttekintését megtennénk, nézzük kicsit általánosságban, mik lehetnek a reális célok ma az ellenzék oldaláról és miért? Tény, a Fidesz a választási törvényt úgy alakította át, hogy az a 2010 után kialakult politikai tömbök és fragmentumok tekintetében neki kedvezzen, ha vele szemben nem tud kiállni egy nagy tömörülés. Tény, hogy ez a mai ellenzéki megosztottság tekintetében igencsak nehézkes, hiszen a kormánypártoknak a Jobbik jobboldali, a többiek a centrumtól baloldali ellenzékét adják, így ezek összefogása saját arcuk elvesztésével járna.

Tény, hogy Gyurcsány Ferenc és a DK mint az egész ellenzék megosztó jelensége, tovább javítja a Fidesz esélyeit, különösen, ha Gyurcsány biztos parlamenti befutó a DK-val 2018-ban. És tény, hogy ebben a választási rendszerben bármilyen centrumtól balra létrejövő új ellenzéki formáció, amelyik akár az MSZP-t, akár a DK-t, akár mindkettőt elutasítja, mind a Fidesz 2018-as győzelméhez járul hozzá.

És végül tény, hogy a Fideszre egyedül egy olyan új jobboldali mozgalom, párt megjelenése jelenthetne veszélyt, amelyik elhatárolná magát mindazon morális, etikai és egyben politikai kérdésektől, amelyek ma az ellenzék legfőbb támadási pontjait jelentik, s amelyeket a közvélemény-kutatások szerint a Fideszre szavazók jelentős része is elítél. Tekintettel arra, hogy ilyen egyelőre nem létezik, ezért csakis a fennálló ellenzéki tömörülések állnak szemben Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP hatalmával.

De nézzük, ki mire játszik, milyen stratégia mentén? A Jobbik elnöke 2017-ben már nem a 2016-os, főleg nem a 2015-ös Jobbik elnöke. Egy magát és politikáját újrapozicionálóban lévő párt vezetője, amelyik minden korábbi radikális attitűdöt le akar vetkőzni, hogy egy olyan néppárt legyen, amelyikbe mindenki belefér, ha Orbánt akarja leváltani. Vona egyértelműen stratégiai döntést hozott ezzel az arculatváltással, méghozzá minimax stratégiaválasztás mentén. Azzal, hogy csakis a 2018-as győzelmet tartja elfogadhatónak, és lemondását helyezte kilátásba, ha ez nem következik be, nos ezáltal a legnagyobb tétre játszik. Csakhogy a legnagyobb kockázat mellett. A Jobbik és Vona egyelőre nem tudja hozni a nagy fordulattól elvárt eredményeket. Sőt a napi politikai adok-kapokban inkább csak az látszik, hogy radikálisai kiábrándultak belőle, ahogyan a Fidesztől eltávolodók is óvatosan figyelik és kérdezik, hogy „mi van? Vona a balos szavazókat akarja a Jobbikba hívni?”

S persze tudjuk, hogy 2010-ben és 2014-ben is komoly átjárás volt a két szavazótábor között, mégis, ez a barikádokban gondolkodó jobboldali szavazóknak kicsit sok, míg ha lesz valamilyen felsorakozás Botka mögött, akkor elképzelhető, hogy a valóban balos szavazók inkább hozzá húznak majd. Vona 2018-ban csak két esetben élhet túl, ha a nagy csoda, a Jobbik győzelme nem következik be.

Az egyik, ha a Fidesznek nem lesz meg az ötven százaléka, de megnyeri a választásokat. Akkor nagyot erősödhet. A másik, ha a Fidesz nyer, meglesz az ötven százaléka, de a Jobbik dupláját szerzi, mint a baloldali pártok. Vagyis felhúz a Fidesz mellé. Minden más esetben a kisgazdásodás uralkodhat el a párton. Ez mai stratégiaválasztásának legnagyobb kockázata, amely mellett számtalan, nem kalkulálható kitermelt kockázat is növeli elbukásának lehetőségét. Mivel Vona a legmagasabbra tette a mércét, neki csak a maximalizált képviselői hely illeszkedik a stratégiájába, ezért esztelenség lenne a részéről a baloldali pártokkal titokban kooperálni, bár egy kétségbeesett forgatókönyv végén, zárójelben ez a lépés is ott lehet.

Az MSZP Botkával, úgy látszik, döntött. Nincs formális, egylistás indulás a DK-val. S bár Botka miniszterelnök-jelölti alapvetéseinek egyike, hogy Gyurcsány menjen nyugdíjba, ez szemmel láthatóan már nem az ő kompetenciája. Pont ezért a Botka–Molnár-féle MSZP-stratégia csak akkor fog kibontakozni ténylegesen, ha a képviselőjelöltek indulásának módjáról, ezek pártalapú vagy koordinált jellegéről döntenek. A „No Gyurcsány” program e téren még jócskán módosulhat. Leginkább valami budapesti különalku formálódhat, hiszen a fővárosban mindkét párt jól szerepelt, és a mandátumok száma is elég nagy egy optimalizálható kiegyezéshez.

Ha az MSZP legalább a kisebbségbe szorított Orbán-kormányban gondolkodik, akkor tudja, hogy 40-42 egyéni mandátumot kell az ellenzéknek hoznia, hogy ne legyen meg a Fidesz–KDNP parlamenti többsége. Ehhez pedig Budapest feltétlenül kell. Persze nagy kérdés, hogy a minipártok belvárosközpontúsága és egyben fragmentáltsága miként jelentkezik majd szavazatokban, s itt talán tesznek nekik is gesztusokat.

Szóval az MSZP-nél egyelőre csak az látszik, hogy a napi taktikát Botka stratégiai menetelésre kívánja váltani, de a mandátumelérés és ellenzéki maximalizálás tisztázatlansága egyelőre csak a szándék kinyilatkoztatásáig terjedt. Megugrani a Gyurcsány-dilemmát még ő sem tudta. Gyurcsány meg frissen megfürdött DK-elnökként, új elnökségével szintén stratégiát hirdetett: nem félünk senkitől, „muszáj” tényezők vagyunk a baloldalon, nem pedig választható gyakorlatok!

És az utóbbi két évben a Nagy Kalandor nagyjából úgy is készült, hogy ő minimax stratégiára játszik. Vagyis a legkisebb kockázat mellett a biztos nyereséget tudja bezsebelni. Ez pedig nem más, mint egy önálló jogon parlamentbe jutott DK. Jó esetben 6-7 százalékos eredménnyel. És ez egy alacsony részvételű választás esetén simán össze is jöhet. Gyurcsány Vonával ellentétben nem a legnagyobb, hanem a legkisebb téttel játszik, s ez kommunikációs téren is jóval nagyobb sikerlehetőséget biztosít neki. Ha az éppen csak minimum elérését mondjuk óriási eredménynek, akkor célelérés esetén is mondhatjuk a minimumot óriásinak. Gyurcsány pedig e minimum behúzása érdekében fog lépni, kooperálni, ha kell, vagy elutasítani, ha kell. Ahogy célja diktálja.

És a többi minipárt? Együtt-Párbeszéd személyi túlélők csapata, míg a straté­giai hosszú távot kitűző a Momentum. És hogy mindezen ellenzéki mozgások közepette mi látszik ma a politikai arénában? Nagyjából az, amit egy szocialista képviselő válaszolt arra a kérdésre, hogy ki nyeri a Botka–Gyurcsány-párharcot?

„Hát Orbán!”– hangzott a válasz.