Elmarad a „minimajdan”?

Nagyon úgy tűnik, hogy elmarad az ellenzék és a CEU-s diákok által vágyva vágyott budapesti „mini-Majdan”. Hiába pörgettem végig a legolvasottabb ellenzéki hírportálokat, néztem meg a különböző kormánybuktató Facebook-oldalakat, egyik sem ír arról, hogy ma, holnap, jövő héten „gigatüntetés” szerveződne az Orbán-kormány végleges megbuktatása érdekében.

Fotó: MTI

Pedig egy darabig elhitték, hogy A munka törvénykönyvének módosítása kapcsán végre felül tudják írni a 2018. április 8-i országgyűlési választások eredményét. Az ellenzék és az őket felbujtó „civilek”, „egyetemi hallgatók” azt gondolták egy pár napig, hétig, hogy az úgynevezett túlóratörvény miatt milliók fognak elfordulni a kormánytól, és végre belátják, hogy a szélsőbalos Tordai Bencétől az egykori szélsőjobbos Sneider Tamás Jobbik-elnökig tartó hisztériakoalíció a legjobb megoldás az ország létező, nem létező bajainak megoldására. Ne kiabáljuk el, de jelenleg úgy tűnik, hogy a választók nagyobb része még nem jutott el erre a felismerésre, és még mindig elégedett azzal a döntésével, amivel április 8-án a jelenlegi kormánypártokat támogatta.

Ugyan bicskanyitogató az ellenzék elmúlt pár hétben tanúsított agresszivitása, érdemes megvizsgálni, hogy miért jutottak idáig, miért kezdtek el valósággal tombolni a parlamenten belül és kívül is. Erre az a rövid magyarázat, hogy már csak ez maradt nekik, hiszen a józan eszüket és az országgal való élő kapcsolatukat jóval korábban elvesztették. És valóban, az ellenzéki pártok 2010 óta próbálnak összefogással vagy anélkül, esélyes ellenzéki jelölt támogatására buzdítással stb. választásokat nyerni, de hiába, hiszen nyolc éve bármit tesznek, a végeredmény: Fidesz–KDNP-kétharmad.

Ha egy pillanatra beleképzeljük magunkat a helyzetükbe (ne tegyük túl hosszan, ugyanis rendkívül kellemetlen), még érthető is lehet a frusztrációjuk. Egyrészt az MSZP és a kisebb-nagyobb darabokra hullott SZDSZ (Momentum, Párbeszéd, LMP, DK, Jobbik stb.) megszokta az 1989-től 2010-ig terjedő időszakban, hogy nagyjából az történik a magyar közéletben, amit ők akarnak, gondolnak. Ha nincsenek is éppen kormányon, akkor is van egy olyan erős társadalmi bázisuk, médiahátterük, értelmiségi holdudvaruk, akik, amik folyamatosan napirenden tudják tartani a számukra kedves politikai ügyeket (nemzeti vagyon elherdálása, azonos neműek házasságának erőltetése, drogliberalizáció stb.). Azonban mind a médiahegemóniájuk, mind valódi politikai súlyuk, mind az értelmiségük közéleti befolyása jelentősen csökkent az elmúlt nyolc évben. Persze most jönne részükről a megszokott tételmondat: „Mert Orbán autokráciát épít!” A valóság azonban nyilvánvalóan nem ez. Nem azért csökkent minden fronton a jelenlegi ellenzék, azon belül elsősorban a szabad demokraták maradványainak a befolyása, mert a magyar miniszterelnök bármikor is szűkítette volna a mozgásterüket, ilyen nem történt. Azért nincs már akkora szavuk, mint korábban volt, mert húsz év kellett ahhoz, hogy a választók kiismerjék őket, és akkora politikai felhatalmazást adjanak nekik, amekkorával most rendelkeznek.

Ők viszont képtelenek megszokni, hogy már nem ők uralják a nyilvánosságot. Ugyan az indokoltnál még mindig sokkal nagyobb felületen látszanak, de van a nyilvánosságnak már egy olyan szeglete is, ahol látni lehet az ő valójukat. Nem csoda, hogy emiatt frusztráltak, és mivel csak nem sikerül választásokat nyerniük, csak nem sikerül eltalálniuk azt a politikát, amire a magyarok tömegei vevők lennének, ezért marad a kétségbeesett hisztéria és az agresszív utcai és parlamenti politizálás. Az ellenzéki erők feltettek mindent egy lapra, annyira nem hülyék, hogy ne tudják pontosan, számukra ez az utolsó dobás. Vagy megfordítják most a közhangulatot az erőszakos politikájukkal, vagy mennek a levesbe, és majd jönnek a helyükre olyanok, akik talán jobban megértik Magyarországot és a Kárpát-medencét.

Persze ne feltételezzük róluk, hogy maguktól találták ki azt, hogyan kell megpróbálni megakasztani egy parlamenti ülést, hogyan kell tömeget heccelni, hogyan lehet telefon segítségével élőben közvetíteni mindezt, és egyben manipulálni a felvételeket. Nem szeretnék összeesküvés-elméleteket szövögetni, de ha megvizsgáljuk a különböző „színes forradalmakat” Kelet-Európában, a destabilizációs kísérletet Macedóniában, akkor hogy, hogy nem, találunk érdekes hasonlóságokat. Az sem véletlen, hogy a Soros-egyetem diákjai és oktatói az első sorban vettek részt a demonstrációkon és azok szervezésében is. Az ellenzéki politikusok Aranymálna-díjas alakításai az MTVA-székházban még idejekorán lerántották a leplet arról, hogy itt egy kevésbé jól szervezett kamuról van szó, amiről majd az ellenzéki fake news média élőben közvetíthet. Már a legelején tudni lehetett, hogy egyáltalán nem érdekli Tordait, Kunhalmit, Varjut és a többieket, hogy beolvassák-e az öt pontjukat, vagy sem. Éppen ezért volt jó döntés az MTVA részéről, hogy nem engedett a követelésüknek. Hiszen, ha kaptak volna egy kamerát és egy mikrofont az ellenzékiek, akkor azt követelték volna, hogy kapjanak egy stúdiót is, ha kaptak volna egy stúdiót, akkor élő adást követeltek volna, majd a végén azt, hogy csak akkor mennek ki a székházból, ha Orbán Viktor és Donald Trump egy időben mondanak le az ő jelenlétükben.

Nyilvánvalóan a figyelem fenntartása és legalább egy testi sértés kiprovokálása volt a céljuk. Hiszen arra számítottak, hogy ha sikerül kibillenteniük a rendvédelmi erőket a türelmükből, akkor sikerülhet megfordítaniuk a közhangulatot. Hát nem ez történt. De nem feltétlenül csak a rendőrség profizmusa miatt, hanem azért, mert társadalmi támogatottság híján vannak. És ez a legnagyobb különbség 2014 Ukrajnája, 2016–2017 Macedóniája és 2018 Magyarországa között. Míg az előbbiekben volt a tüntetők mögött társadalmi bázis, addig Magyarországon ugyanaz a két-háromezer bölcsész és gyurcsányista vonul ki minden „gigatüntésen”, míg a békés többség legfeljebb bosszankodik azon, hogy megint bulit szerveztek a momentumos kisgyerekek az Oktogonra, és emiatt késik a 4-es, 6-os.

Megint ugyanoda lyukadunk ki, mint ahova mindig, ha az ellenzék valóságérzékelése szóba kerül. Soha nem a magyarok problémáival foglalkoznak, nem ismerik eléggé a saját országukat, mindig csak a saját maguk által óriásira fújt véleménybuborékon belül tájékozódnak és a saját Facebook-ismerőseik kommentjeiből vonják le az egész ország hangulatára vonatkozó következtetéseiket. Mind­ezek tetejében minden megmozdulásukat külföldről próbálják importálni, hiszen próbáltak francia mintára egy sárga mellényes tüntetéssorozatot kirobbantani, és azt összeházasítani egy ukrajnai Maj­dan­nal. Csak a magyarok többsége nem fogékony sem az ukrán, sem a francia ribillióra, sokkal szívesebben költi a szeretteire karácsony előtt az 5,2 százalékos gazdasági növekedésnek köszönhetően megemelkedett fizetését.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.

Lapszám: