Az ispán az ajtó mellett állt és jelentette a gazdának, hogy a birtokon újabb csoport oláh jobbágy telepedett le, akik Havaselvéről érkeztek a rossz életkörülmények miatt.

– Tessék, rossz körülmények! – csapott a gróf öklével a tenyerébe. – Azok ott, a hegyeken túl, valóban nyomorúságosan élnek. Bezzeg a mieink itt mindig sírnak a körülmények miatt.

– Még sincs ez így jól, gróf úr – kezdte bizonytalanul, de azért eltökélten az ispán.

– Maholnap több az oláh, mint a magyar a falvainkban. Hová vezet ez?

– A mócok igénytelenek, olcsón dolgoznak, sokan vannak. Hadd jöjjenek! Legalább meglátják az itteniek, hogy eddig milyen dolguk volt. Ha meg a magyarok csekély száma miatt aggódsz, hát szólj nekik, hogy szüljenek több gyereket. Ha volna bőven lurkó a magyar portákon, hová mennének a havaselveiek?

– Így elveszítjük a földet.

– Miattam ne aggódj. A családomé a föld évszázadok óta, néhány bocskoros pásztortól csak nem ijedek meg.

– A magyarok veszítik el… Idejönnek az idegenek, egyre többen lesznek, egyszer csak mondogatni fogják, hogy ez az ő földjük, ők művelik, ők vannak többen. Övék az erdőben a fa, a folyóban a víz.

– Mindenki tudja, hogy nem az övék.

– De telik az idő, és senki sem fog rá emlékezni, hogy mi laktunk itt.

– Mit csináljak? A földet meg kell művelni, a fákat kivágni. Szüljenek több gyereket a magyar parasztok. Vagy vegyék tudomásul, ha jönnek az idegenek.

– Lehetne ezt befolyásolni, gróf úr, fölülről – vélte udvarias határozottsággal az ispán.

– Persze. De a föld végül mégis csak azé lesz, aki belakja. Fegyverrel elfoglalhatjuk, de lakókat nem támaszthatunk a semmiből. Aki életképtelen, az pusztulni fog. Panaszkodnak, hogy nehéz a megélhetés. És az oláhoknak nem nehéz?

– Mégsem kellene siettetni a folyamatot a betelepülők befogadásával.

– Rendben. Többet egy idegent sem engedünk be. De akkor tessék megkomolyodni, és mindenféle hülyeség helyett a jövőt építeni.