Hirdetés

Hálásak lehetünk azért, hogy Orbán Viktor részt vett a Türk Tanács bakui ülésén. Ha nincs ott, és nem hozza szóba, hogy Magyarországon is élnek kipcsakok, akiket mi kunoknak nevezünk, soha nem derül fény arra a rasszista előítélet-halmazra, amelyet – nem először – a baloldali sajtó volt szíves produkálni nekünk.

A kipcsak név említésére és arra, hogy Orbán Viktor szóba hozta a kunok nemzeti, tudati különállását, valamint a kurultáj nevű törzsi gyűlésre célzott, azonkívül megemlítette, hogy sok magyarban van kipcsak (értsd: kun) vér, és hogy Nazarbajev elnök úr a hazai kunság jelképes vezetője, valóban elszabadult a pokol. Nem pusztán arról van szó, hogy a magyar társadalom kunokat nem látott része hisztérikus görcsökben tört ki, de mindazok, akik egynemű masszának látják Magyarországot, és egységes nyugati etikett szerint igazgatnák, sikítófrászt kaptak a hírre, hogy a magyarságnak keleti kapcsolódásai is vannak.

Értem én, hogy a Nyugatot olvasva nem könnyen váltunk át a Kelet Népére, ám mégis kettős tájékozódást ajánlok. És nagyobb szerénységet olyan ügyekben, amelyekhez nevezett baloldali újságírók, politikusok nem értenek. Ami előttünk, kipcsak vért hordozó magyarokban régóta a helyére került, azzal ők csak most ismerkednek. Most jutott el hozzájuk először a kipcsak szó is, most olvastak utána a magyarországi kunok történetének. De máris feljogosítva érzik magukat, hogy tanácsokat osztogassanak.

Mindig is az volt a korszerű magyar, aki ugyanazon biztonsággal tájékozódott a négy égtáj felé. Nem feledni keleti gyökereinket, érezni a vér szavát, de elfogadni, hogy ezer év alatt európaivá lettünk – ebben áll a recept. A magyarság embertana, tárgyi és szellemi kultúrája, nyelve kelet felé mutat, mai életformánk és modern civilizációnk pedig nyugatról érkezett. Ha kaptunk valamit a világtól, lefordítottuk magyarra. Ebben áll az erőnk, azért tudtunk megmaradni – mindenre akadt saját, magyar megoldásunk. És ehhez a keleti örökség, a hozott anyag újraértelmezése, öröksége ugyanúgy hozzátartozik, mint a nyugatról kapott muníció.

Az én felmenőim – ameddig látom a családtörténetet – háromnegyede alföldi születésű. Ki sem kerülhették a kunokat, nyilvánvalóan bennem is van kun vér. Talán jász is. Meg más is, amiről az embernek tudomása sem lehet. Azonban a vér szava legalább ugyanolyan fontos, mint a szocializáció. Tetteinknek, megjelenésünknek, stílusunknak, mindennek, ami vagyunk, születésünket megelőző, tőlünk független előzményei is vannak. És legyünk őszinték: ha az ember ősei katonák, hajdúk, kunok, effélék voltak, és életformájuk, értékrendjük nemzedékeken át rezeg tovább egy családban, akkor annak az embernek a teljességében a lovon töltött évszázadok olykor visszaköszönnek. A kereskedő leszármazottjai ügyesebben bánnak a pénzzel, a nemesi családok máig tartásos embereket bocsátanak ki… Folytassuk? Felesleges. Vér és szocializáció együtt, szoros egységben építi fel az egyént, az utódot.

A Feszty-körkép részlete

Én kérek elnézést a baloldali gondolkodóktól, hogy a Nagykunságban vagy a kiskun homokdűnén ugyanolyan otthonosan mozgok, mint a Nagykörúton. Azt is röstellem, hogy Isztambulban székely papok és karcagi gazdák ábrázatát látom a tömegben. Hogy a vér szava, az érzések szerint törökökhöz, kirgizekhez, türkménekhez, baskírokhoz legalább ugyanannyi közöm van, mint németekhez, franciákhoz, angolokhoz. Azért is megkövetem az új keletű fióktörténészeket, hogy a Kazah Konzulátus Karcagon van már 1998 óta. Hogy a legendás birkapörkölt közép-ázsiai ételek oldalági rokona. Azért is elnézést kérek, hogy bizonyos pentaton dallamok ötezer közép-ázsiai esztendő elteltével is kikandikálnak a szolmizációs gyakorlataink közül.

Egy szó, mint száz: elnézést kérek a magyarság ázsiai ábrázatáért. Vacak érzés, de ezek a magyarok már csak ilyenek: nem lettek németté, törökké, ruszkivá ezeregyszáz év alatt. Magyarok maradtak. Borzalom.

Azt pedig nagyon komolyan gondolom, hogy a mindennapos rasszizmus nem áll meg néhány népcsoport támadásánál. Rasszizmus az is, ha kipcsakokat, alias kunokat gyalázunk, ha tudatlanságunkat, képzeteinket rávetítjük egy egész nemzetre. Ha úgy teszünk, mintha az ázsiai kapcsolat nem létezne. Az ilyen ostoba embernek fogalma sincs Magyarország sokszínűségéről. Nem tudja, hogy a változatosság gyönyörködtet. Hogy legyen az ember kunok, jászok, székelyek, matyók, palócok, de akár a nagy masszában, a budapestiek között, mégis mindenütt otthon van.

A teljes Kárpát-medence a hazám. Mindenütt otthon vagyok, mindenütt az én nyelvemet beszélik, mindenütt ugyanarra a múltra emlékeznek. Rokonok, barátok, földik bukkannak fel az ismeretlenségből életem utolsó pillanatáig. Beszélek más nyelvet, ismerem Nyugat-Európát, otthonosan forgolódom ott is, de hazám csak egy van. Büszke, kemény lovasok, szorgalmas földművesek, inas kubikosok, tornácon pöfékelő nótáriusok, tógás diákok és vadászkalapos urak alapították és tartották meg a hazámat. Ez volt és ez maradt az én népem. A kipcsakok, nem pedig a nagyvárosok söpredéke, hazátlan, lelketlen, irigy, ostoba masszaemberek.

És ebben a nagy társas viszonyban, a láthatatlan Magyarország lelkében még mindig ott vágtatnak lovon az ősök. Az őseink, akiknek tartozunk azzal, hogy nem engedjük gyalázni őket. A magyarság elleni rasszizmus elkövetői pedig köszönjék meg született úriemberségünknek, hogy csak ezzel a cikkel, nem pedig mással kérünk elégtételt azért, hogy kipcsakozás ürügyén a magyarság egészét sértegetik.