Életemben többször is részt vettem úgynevezett Oroszország-konferenciákon. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy nyugatiak és a közép-kelet-európaiak között nagyjából úgy ezer verszta a távolság. Egyszer Budapesten ülhettem végig egy zárt körű megbeszélést, ekkor az inkognitóban érkezett brüsszeli döntéshozót újságírókból, politikusokból, írókból álló alkalmi csapat fogadta. A találkozót egy államtitkár szervezte, és szépen, udvariasan haladtunk egy kört, mindenki elmondta, milyennek látja Oroszországot, milyen uniós politika volna kívánatos, vendégünk pedig serényen jegyzetelt.

Fotó: MTI Archív

Ami világosan megmaradt bennem: mi, magyarok – függetlenül a politikai hovatartozástól – szinte kivétel nélkül hangsúlyoztuk: Oroszországot külső fogalomrendszerrel, ráerőltetett kategóriákkal nem lehet megmérni. Oroszországnak saját fogalmi és szabályrendszere van, és aki meg akarja érteni, annak ebben kell elmélyülnie, nem pedig a globális szókészletben. A brüsszeli vendég tapintható értetlenséggel távozott a találkozó végén, nyilvánvalóan nem értette, hogy akkor demokraták vagyunk-e, avagy populisták.

Mi, magyarok – és persze szlovákok, lengyelek, románok, szerbek, sorolhatnánk – éppen tapasztalataink okán elsőrangú Oroszország-szakértővé fejlődtünk az elmúlt száz esztendőben. Keserű történelmi tapasztalatokat szereztünk, de azt is tudjuk, hogy kereskednünk kell a hatalmas országgal. Putyin elnök népszerűsége 2017-ben 44 százalékos volt Magyarországon, egyetlen százalékponttal maradt el Orbán Viktorétól. Az orosz–magyar politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok örvendetesen fejlődnek, a magyar tapasztalatra tehát szüksége van az uniónak, gondolhatnánk. Legalábbis ha intelligens, jól elemző, gondolkodni kész diplomaták, külügyi szakértők vannak jelen a magyar diplomáciában.

Amikor ezt az utolsó mondatot leírtam, bevallom, már Jeszenszky Géza járt a fejemben. Az a Jeszenszky, aki külügyminiszterként az egyik legtöbbet támadott kormánytag volt, mára azonban a hazai baloldal dédelgetett kedvencévé lépett elő. Mondhatnánk, persze, hogy semmi jelentősége, egy világot felfogni nem képes idős ember milyen rémisztő baromságokat beszél Oroszországról, Ukrajnáról, Magyarországról, de ez mégsem egészen igaz. Ha ugyanis valamilyen oknál fogva Magyarországon az ellenzéki konglomerátum hatalomra jutna, Jeszenszky kulcsszerepet játszana a nemzetközi kapcsolatok bonyolításában. Akár miniszteri tárcát is adnának neki, de mindenképpen fontos szava, nagy befolyása lenne a Bem rakparton.

Jeszenszky Géza most azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy háborút fogunk indítani Ukrajna ellen. Igen, jól tetszettek olvasni. Egy minapi konferencián nem kevesebbet állított, mint hogy Orbán Viktor „krími tervet sző”, és vannak, akik erőszakra játszanak, de ne adja isten, hogy efelé menjünk, tette hozzá Jeszenszky. Aztán pár nappal később egy interjúban mindezt megismételte, és hozzátette: a félműveltek körében terjed az az illúzió, hogy Putyin visszaadja nekünk Kárpátalját és Erdélyt.

Mondani is felesleges, hogy normális emberben, lett légyen hidegburkoló vagy történész, meg sem fordul a gondolat, hogy mi háborút provokálnánk, konfliktusra játszanánk Ukrajnával. És nem az a gond, hogy a konferencián szintén felszólaló Sz. Bíró Zoltán, Filippov Gábor, Krekó Péter szintén vitatható, de legalább koherens világképet mutatott fel. A gond az, hogy az előbbiek soha nem vezették a Külügyminisztériumot, Jeszenszky Géza ellenben igen. Utólag rémülünk meg igazán, miféle szellemi kvalitásokkal irányította nevezett úr a magyar diplomáciát. Aki ugyanis a jelenlegi helyzetből azt a következtetést szűri le, azt sugallja, azt sejteti, hogy a magyar kormány katonai erővel vagy Putyin segítségével visszavenné Erdélyt és Kárpátalját, az olyan mértékben amatőr a nemzetközi kapcsolatokban, hogy azonnal el kellene tiltani a napi hírektől. Annyi szép szakma, olyan sok szép nyugdíjasoknak való elfoglaltság létezik, minek felizgatni magunkat?

A Jeszenszky-interjú legerősebb része – nem meglepő módon –, amikor sítudásáról, sízésről szóló könyvéről beszél a volt külügyminiszter. Ehhez sok sikert kívánunk neki, valóban őszintén, érdek nélkül. Vele együtt örülünk, hogy Eplényben és Mátraszentistvánban ígéretes fejlesztések zajlanak, lehet sízni, nem beszélve a Tátráról és az erdélyi havasokról.

Csakhogy Jeszenszky Géza nem az a kedves bácsi, aki ártatlanul cseverészik, beszél butaságokat, de végső soron nem árt senkinek. Mint említettük, külügyminiszterként éveken át irányította nemzetközi kapcsolatainkat, még akkor is, ha a valódi döntéseket a tévedéseiben is nagy formátumú Antall József hozta meg helyette. Máig el nem évülő bűne a magyar–ukrán alapszerződés, ezzel mindösszesen annyi a baj, hogy rosszul időzített, elhamarkodott, azaz teljesen felesleges volt.

Ma már elfeledett tény, hogy 1991. december elsején a kárpátaljai emberek (nemcsak a magyarok!) népszavazáson nyilvánították ki, hogy Kárpátalján belül, Beregszász központtal magyar autonóm területet kívánnak létrehozni. Néhány nappal később Antall József Kijevben aláírta a tragikusan rossz ukrán–magyar alapszerződést, ennek a parlamenti ratifikálásával fél évet vártak ugyan, de nem elfedték, inkább tetézték a bajt. Az ukránok? Ők pontosan úgy reagáltak, ahogyan reagálniuk kellett. 1992. június 25-én hatályba léptették a nemzeti kisebbségekről szóló törvényt, amelyben leszögezték: „ahol a lakosság többsége meghatározott nemzeti kisebbséget alkot, az állami, társadalmi szervek, intézmények és szervezetek hivatalos személyei kötelesek beszélni az állam nyelvét és a nemzeti kisebbség nyelvét olyan szinten, amely hivatali teendőikhez szükséges.”

Ebből fakad a mai viszály, ebből a kiindulópontból romlott el a magyar–ukrán viszony. A teljesen elhibázott, egyoldalú gesztusokra építő, impotens magyar külpolitika hibájából, nem pedig valamiféle kiszolgáltatottság és függési rendszer miatt. Nem arról volt szó ugyanis, hogy Magyarország az azonnali visszacsatolás lehetőségét szalasztotta el, hanem arról, hogy a Kárpát-medencei magyar autonómia­törekvéseket megtorpedózta, és hosszú időre, talán örökre elodázta. Óriási történelmi hiba volt, még ha mindenki nem is látott tisztán azokban az időkben. Jeszenszky Géza kulcsszerepet játszott az alapszerződés tető alá hozásában, és bár nyilvánvalóan ma sem érti pontosan a maga szerepét, ettől a kár­okozás még károkozás.

Hasonlóan emlékezetes Jeszenszky Géza oslói nagyköveti működése. Mint afféle síelő értelmiségi, aki rácsodálkozik a világra, egyoldalúan beleszeretett új állomáshelyébe, felteszem azért, mert még Eplénynél és Mátraszentistvánnál is jobbak a pályák arrafelé. Nagy ívű megszólalásaiban komoly potenciát jósolt a magyar–norvég kapcsolatoknak. Szűk politikai térlátását bizonyítja, hogy miközben illúziókat élesztgetett magában két, mindenféle értelemben távoli és teljesen eltérő helyzetű államról, a Norvég Alap működése körüli viszályban ha nem is állt norvég oldalra, de a magyar érdeket sem képviselte tovább.

A magyar kormány fellépéséről így beszél az interjúban: „A jobbközép norvég kormány értetlenül fogadta. Nem állhattam oda norvég barátaim elé egy jogilag is védhetetlen akciót védeni.” Jeszenszky hajszálpontosan úgy tett, mintha az ő személye bármit is számítana a kétoldalú kapcsolatokban, mintha nem hazánk nagykövete lett volna, akinek egyetlen komoly feladata a magyar állam és a magyar kormány képviselete állomáshelyén. „Norvég barátaim”. Hát persze, így már érthető, hogy a Norvég Alap magyarországi jelenlétét is kívánatosnak tartotta. Miközben arról az apróságról nem értesült, hogy norvég barátainak alapja fellazítja, aláaknázza és mindenféle értelemben bomlasztja annak az országnak a rendjét, biztonságát, amelyet ő is a hazájának nevez, és amelyet képviselnie kellett volna nagykövetként.

Alapos tájékozódás után a belpolitikában a volt külügyminiszter jelenleg ott tart, hogy Márki-Zay Pétert „rokonszenves, tájékozott, a világot ismerő, angolul jól beszélő, becsületes embernek” látja. Szerintem ez a jellemzés úgy tökéletes, ahogy van, egy vesszőt se adjunk hozzá, és ne vegyünk el belőle.

Mondjunk egyetlen indokot, hogy miért kéne elővenni Jeszenszky Gézát a naftalinszagú lomtárból! Tegyük össze a kezünket, és rebegjünk hálát azért, hogy a Jeszenszky-garnitúra, a gyorsan megkopott, majd teljesen kifakult külügyérek nemzedéke már nem aktív. De azért nem árt résen lennünk. Egy-egy fenti elszólással, a nemzetközi kapcsolatok totális félreértését bizonyító, irreális és ostoba mondattal azért még mindig jelzik, hogy mit tennének ezzel az országgal, ha újra kormányrúdhoz kerülnének. Ezt nem szabad megengedni. Magyarország mindenféle értelemben túl van már a kilencvenes éveken.