Ami Törökországban készül és ami Törökországban épül a 2010-es évektől, az nem illiberális állam, az nem valami új, unortodox XXI. századi útkeresése a hatékony nemzeti hatalomnak a liberális és valamilyen más demokrácia között – mert a demokrácia az lehet más is, mint liberális. Nem! Ezek lózungok. Elkenése a rögvalóságnak, miszerint Törökországban Recep Tayyip Erdogan egy nyílt diktatúrát épített ki magának, annak minden fontos kellékével és jellemzőjével.

E hatalomépítés első tíz évének állomásait most nem elemezzük, de az tény: a 2002-től miniszterelnök Erdogan rendszere 2013-ban odáig jutott el, hogy lehallgatások nyilvánosságra kerülése által egy totál korrupt kormányzat képe bontakozott ki a miniszterelnök körül, aki amellett, hogy a nagy lebukást úgy rendezte el, hogy ő semmiért nem volt felelős, de 10, azaz tíz minisztere, vagyis a fél török kormány az igen. S ugyanígy nem a korrupt politikusok és Erdogan fia a felelősek a pénzmosási vádakért és a nyilvánosságra került telefonbeszélgetésért, amelyben apa és fia arról beszél, hogy miként kellene otthonról – vagyis magánlakásukról – több millió dollár készpénzt eltüntetni, hanem Fethullah Gülen, politikai ellenfele és az államügyész a felelős mindenért, akik a török népet akarják megfosztani áldott vezetőjétől, vezérétől, szeretett miniszterelnökétől.

A török elnök 2013. december 17-én, külföldről hívta fel a fiát, Bilalt azzal, hogy három miniszterének fiainál házkutatást tartanak korrupció miatt, ezért nekik is meg kell szabadulniuk az otthon tartott dollármillióktól, amelyekért Erdogan a lányát, Sumeyyét küldte el a telefonban értetlenkedő Bilalhoz. A 11 perces beszélgetés egyik elszólásából, amit Bilal tett apjának, az is kiderült, hogy az otthon tartott milliók csak kis részét jelentik annak a 30-40 millió dolláros összegnek, amelyek más családi házak széfjeiben voltak elzárva. És persze Erdogan néhány órával a botrány kitörése után „tisztázta magát”, miszerint csak hamisítvány az egész beszélgetés, és csak a gülenista árnyékállam az, amelyik aljas módon hatalmára tör. Így – folytatódott az erdogani logika – a tényeket, hogy három miniszter fiánál több millió valutát találtak többek között cipős dobozokban, azokat most hagyjuk, a lényeg, hogy az összeesküvő rendőröket, ügyészeket minél hamarabb távolítsák el posztjukról és sikálják el az ügyet. És Erdogan mint igazságos vezér mindenkit elbocsátott, aki a korrupciós ügybe belekeveredett – magát kivéve.

Az állami alkalmazottak listázása ettől kezdve a tetőfokára hágott, másként ugyanis lehetetlen lett volna a 2016-os pancserpuccs után, amelyben Erdogan – bohózatba illő forgatókönyv mentén – végre nyíltan terrorizmussal vádolhatta meg egykori mentorát, Fetullah Gülent terrorizmussal, s tízezreket gyanúsíthattak meg órák alatt azzal, hogy puccsisták. Nemcsak a hadseregben és a rendőrségen, hanem az állam minden területén. És napok alatt helyeztek vád alá ezreket, tízezreket, csak azért, mert egyszerűen elutasították Erdogan korrupt, diktatórikus rendszerét.

S mindeközben a törökországi nyilvánosság is totális diktatórikus torzuláson ment át. A kezdeti anyagi befolyásszerzés, felvásárlások és ellenzéki orgánumok hatalmi, állami tönkretétele után jött a nyílt agresszió. Az, hogy a török elnök megsértése „felségsértés” bűncselekmény lett, így az ellenzéki sajtó újságírói, akik tették a dolgukat, egy pillanat alatt kerültek letartóztatásba és börtönbe, mert hát a felséges Erdogan „szultánt” bírálni merészelték. Akkor is, ha mondjuk a világ legnagyobb palotájának megépítéséről volt szó, amelyet részben maga Erdogan tervezett, és akkor is, ha épp kurdügyben kifogásoltak valamit, vagy netán az állami önkény ellen szólaltak fel. A végeredmény: minden típusú retorzió.

És aztán Erdogan a török államra és török népre zúduló óriási terhet, a menekülthullámot és a valóban hatalmas számú, több milliós migránshelyzetet is hatalmának erősítésére, és diktatúrájának nemzetközi elfogadtatására használta fel, vagyis hogy szemet hunyjanak diktatúraépítése fölött. Elengedte a menekülteket, majd 70 millió muszlim törököt akart az ugyancsak muszlim menekültáradat megfékezésével az EU-ba csempészni. Először vízummentesség által, aztán EU-tagsággal.

2016-ban, egy héttel az EU–török megállapodás előtt pedig se szó, se beszéd a totalitárius államok tipikus lépéseként, államilag szállta meg a még megmaradt legnagyobb ellenzéki újság, a Zaman szerkesztőségét az isztambuli főügyész javaslatára, és az másnaptól egy virtigli kormányújságként, Erdogan rendszerét támogatva üzemelt tovább.

És aztán jött 2016 júliusában a nagy műbalhé, a puccs Erdogan ellen, ami után tényleg elszabadult hajóágyúvá vált a török elnök. Mindent és mindenkit kicserélt, aki nem állt megbízhatóan az ő pártján. Egy pillanat alatt mindenki terrorista lett, aki egyszerűen csak azt merte mondani, hogy nem normális az erdogani hatalomőrület. És nem normális, hogy mindenki államellenes cselekedetet hajt végre, ha nem támogatja Erdogan újabb hatalmi önkény felé tett lépését, az elnöki rendszert, amelyben az erdogani rezsim lezárná a diktatúrává alakulását a török köztársasági parlamentáris rendszernek.

Nem azért, mert elnöki rendszerek nem lehetnek demokratikusak! Dehogynem. Hanem azért, mert az erdogani rezsim már a parlamentáris köztársaságot sem demokratikusan üzemeltette.

A modern Törökország immár 90 éves politikai berendezkedését Erdogan saját hatalma bővítésének és meghosszabbításának bűvöletében kívánja átalakítani. 2017. január 21-én a török parlament már megszavazta, majd Erdogan február 9-én jóváhagyta az elnöki rendszert bevezető alkotmánymódosítást, amely az államfő jogkörbővítésén kívül további hatalmi bástyákat építene a mai és leendő török elnök köré. Ezért az új alkotmány szerint a parlamentet 500-ról 600 fősre bővítik, a választhatóság alsó korhatárát pedig 25-ről 18 évre szállítják le. A parlamenti ciklus hosszát kibővítik, így 4 helyett 5 évente, az elnökválasztással egy napon tartják majd a parlamenti választásokat. E passzusok alkotmányba emeléséhez viszont népszavazás kell, amelynek dátuma április 16.

E népszavazási kampány elemeként lángolt fel Erdogan és több EU-politikus között az immár háborús hangulatú szócsata, amelyben Erdogan lassan fél Európát lenácizta, lenácizza. Csak azért, mert sem Hollandia, sem Németország nem engedte meg az erdogani politikusoknak és az ő érdekeit képviselő kormánytagoknak, hogy nagy török szimpátiatüntetéseken buzdítsák a holland és német városokban élő török állampolgárokat arra, szavazzák meg Erdogan hatalombővítését.

Mind a holland miniszterelnök, mind a német kancellár – miközben semmit nem tettek egy labilis EU–török megállapodáson kívül Európa határvédelméért – nem akarta szembesíteni a holland és a német választókat azzal a ténnyel, hogy százezres, és milliós számban élnek olyanok országuk területén, akiknek elsődleges identitása továbbra is török. S ezzel még nem is lenne baj, de azzal igen, s ezzel már végképp nem akartak szembe nézni, hogy ezen elsődleges török identitás mellett nyíltan diktatúrapárti muszlim tömegek támogatnak egy muszlim migrációval fenyegető Erdogant.

És a török elnök nemcsak nácizott emiatt, hanem nyíltan kimondta a konzervatív, keresztény Európa legnagyobb félelmét is a török és egyéb muszlimok európai térhódítás kapcsán. Nevezetesen, hogy a törökök és nyilván a muszlimok azzal kell hogy büntessék Európát, hogy nem három, hanem öt gyereket szüljenek a muszlim asszonyok. Vagyis a demográfiai honfoglalás tézise immár nem valami szélsőjobbos fikció a muszlimellenesség felkorbácsolására, hanem nyíltan megfogalmazott program Ázsia – nem Európa – egyik legnagyobb katonai haderejével bíró muszlim országának vezetője által, aki úgy NATO-tag, hogy közben pincsikutyaként hajol meg az orosz titkosszolgálatok előtt hatalommentése érdekében.

Az erdogani Törökország, ha április 16-án önként hajtja fejét rabigába, akkor végképp kiiratkozik a demokratikus rendszerek világából. Európaiságát többen korábban is vitatták, de ez semmilyen tiszteletlenséget nem jelent a nagy török nemzet irányába, pusztán civilizációs különbségekből fakadó tényállításként értékelhető. E civilizációs eltávolodás sajnálatos módon tovább fog növekedni, ha a török nép Erdogant 2019-től újabb öt évre elnökké emeli, immár diktátorként.

Azt az Erdogant, aki most a török nőket kéri, hogy Európa elfoglalásához járuljanak hozzá még két gyerekkel, és aki már 1997-ben is azt hirdette, hogy: „a mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink.” S bár Erdogan tévesen idézte a nagy török nacionalista költő, Ziya Gökalp versét, mégis mindent megfogalmazott benne, amitől mi, keresztény európaiak tartunk az új török birodalmiság, új török diktatúra kapcsán.

Erdogan nácizása, a török anyák felszólítása után mi magyarok is józanodjunk ki végre. Értékválasztásunkat a magyar végvárrendszer is kijelöli.

Pedig tavaly majdnem ezzel az Erdogannal akart ünnepelni a magyar kormány Szigetváron, a szigetvári ostrom évfordulóján. Ünnepelni azt, hogy Szulejmán serege több mint négyezer magyar hazafit és európai határvédőt mészárolt le néhány óra alatt. Cikkünk – Arma virumque cano (Demokrata, 2016. február 2.) –, amely az erdogani rendszerrel való kokettálás súlyos identifikációs problémáira hívta fel a figyelmet, végül meghallgatásra került a miniszterelnöknél. Ugyanígy jelezzük, hogy április 16. után vízválasztóhoz érkezett a török–magyar kapcsolat. Természetesen érdekválasztások mentén jó kapcsolatot kell ápolni a mindenkori török állami vezetőkkel, de értékválasztásban mindig világosan európai és demokratikus elvek mentén az európai államokkal kell hogy szolidárisak legyünk bárminemű – közvetlenül, vagy közvetve – bennünket is érintő kérdésben. Ez Szigetvár mai üzenete Erdogan szultánnal szemben.