Ha én lennék Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök, néhány dolgot biztosan nem értenék.

Először is furcsállnám, hogy ugyanazok a nyugati kormányok, amelyek évtizedekig cinkostársai voltak a Köztársasági Néppártnak, ennek az MSZMP-hez vagy SZKP-hez hasonlatos török állampártnak, most kifogásokat támasztanak ellenem, de a régmúltról nincs mondanivalójuk. Vagy nem a Köztársasági Néppárt több évtizedes uralmának idején üldözték és gyilkolták a kurdokat az ország délkeleti részén? A Köztársasági Néppárt idején nem pofozták meg a rabokat a börtönökben? Vidéken tiszteletben tartották a nők jogait (már ahogyan a tiszteletben tartást a feminista szalonokban elképzelik)? Ha Erdoğan lennék, sérelmezném, hogy a török társadalom tagadhatatlan, évről évre jobban látszó demokratizálásáról egy büdös kukkot sem szólnak ugyanazok, akik a törökországi állampárti elnyomás idején hallgattak, mint a csuka.

Aztán azt sem érteném, ha Erdoğan lennék, hogy miért nem látják be Nyugaton: a terrorizmus Ankarában ugyanúgy átok, mint Brüsszelben, Londonban, Párizsban? Vannak talán törökök a nyugat-európai városokat, vagy éppen Moszkvát félelemben tartó terroristák között? Nincsenek. Arabok, közép-ázsiaiak, olykor csecsenek a merénylők. Törökországban pedig marxista kurd gerillák, akik ellen a török állam, színtől és párttól függetlenül teljes mellszélességgel harcol. Hol van a világias Törökország globális felelőssége? Miért mossák össze a törököket a gyilkosokkal?

Erdoğan helyében továbbá csodálkoznék, hogy a bevándorlási kérdést a józan eszét vesztő Európa velem akarja megoldani. De ha már tárgyalni hív Merkel asszony, hallgassuk meg – gondolnám. Aztán üzletet kötünk, mert a drága liberális politikusok ott, Berlinben, Brüsszelben, Párizsban nem óhajtják bevérezni a kezüket, pedig az ő finom európai bőrükre megy a vásár. Rendben, majd mi megcsináljuk – gondolnám, és jól megkérném az árát. Aztán nagyon, de nagyon gondolkodóba esnék, amikor a temérdek pénz első folyósítását máris válogatott fenyegetések kísérik: demokráciadeficitet, zsarnoki rendszert emlegetnének ugyanazok, akik rám bízták a piszkos munkát. Ki látott már olyan munkaadót, aki a megbízás után agyonsértegeti frissen alkalmazott munkatársát? Hát Európa ilyen. De azért, persze, én vagyok a zsaroló, én emelem a tétet, én nem tartom magam a megállapodáshoz. Pedig ha akarnám, egy hét alatt Európára szabadíthatnám az országomban rostokoló több millió bevándorlót – ha már a kezemben a döntés, megtehetném, de nem teszem.

Feltenném azt a kérdést is, hogy mi köze van az Európai Uniónak a török alkotmányos reformhoz? Miért ne dönthetne úgy a török nép, hogy búcsút mond a kőbe vésett, ám időközben megfakult kemalizmusnak, és a XXI. századba masírozik? Miért ne lehetne nálunk elnöki rendszert bevezetni, Európában elképzelhetetlen, 86 százalékos részvételű népszavazáson? Ha a britek elhagyhatták az Európai Közösséget, a törökök miért nem rendelkezhetnek a saját sorsukról? Az uniós politikusok csak rápillantottak a minapi népszavazás eredményére, és máris csalásról beszéltek. Pár óra alatt az is kiderült, hogy a szavazatok három-négy százalékát is elcsalhattuk. Hol a bizonyíték? És honnan tudtak mindent olyan pontosan órákkal a választás után?

Ha már Kemal pasáról tűnődnék, egy pillanatra megállnék itt, ha Erdoğan lennék. És arra gondolnék, hogy minden országot a saját hagyományai szerint kell kormányozni. Az Oszmán Birodalom minden volt, csak liberális demokrácia nem. Aligha véletlen, hogy romjain nem szocialista köztársaság vagy liberális mintaállam sarjadt, hanem Musztafa Kemal hitbizománya. Vérben és erőszakkal fogant a modern Törökország, amelyet a sorsa uralkodásra hívott, nem epizódszerepre. Most ehhez tér vissza Törökország, mert a török emberek döntöttek: elég volt az európai mákonyból, a demokratikus ámításból, irány a nemzeti jövő, a saját út.

Sétálgatva rezidenciámon Erdoğanként azon is eltűnődnék, hogyan is állunk azzal a fránya kettős mércével? Azzal, hogy miközben Nyugatról folyamatosan jogorvoslatért kiáltanak, és valamiért feljogosítva érzik magukat, hogy beavatkozzanak Törökország belügyeibe, magukra már nem alkalmazzák az erkölcsi imperatívuszokat. Miközben civil szervezetekkel, „független” sajtóval, mindenféle el nem kötelezett intézményekkel árasztanák el Törökországot, abból már nem kérnek, hogy választások idején a külügyminiszterünk találkozzon Nyugat-Európában élő honfitársaival. Ha ők agitálnak Törökországban, az demokrácia, ha választások idején a törökök győzködnék egy kicsit a sajátjaikat Hollandiában, Németországban, Ausztriában, az bunkóság.

Arra is gondolnék Erdoğanként, meg-megállva, hogy az Európai Unió a bolondját járatja velem. Évtizedek óta hitegetnek a tagsággal, csak éppen ebbe a klubba iszlám hátterű országokat nem vesznek fel. Világos beszéd: akkor mi nem megyünk. Nem kell az Európai Unió, amit akartunk, már úgyis kiszakítottunk belőle. Néhány millió török testvérünk helyben van, jól keres, hazaküldi a pénzt. Senki nem szereti a sorsát egy haldoklóhoz kötni: ahogyan a XX. század elején a nagybeteg Oszmán Birodalmon élcelődött a fél világ, ugyanolyan szánalommal nézünk most a nagybeteg Európára. Tényleg: kit érdekel az Európai Unió? A lényeg úgyis a NATO, ott pedig bombabiztos a helyünk, bárki az amerikai elnök, eléggé ismeri a térképet ahhoz, hogy a mindenkori török választások győztesének széles mosollyal gratuláljon. Mint most, a sikeres népszavazás után Donald Trump. És persze, egyedüli uniós miniszterelnökként Orbán Viktor. Ők valamiért megértik azt, amit uniós kollégáik soha nem fognak megérteni.

Azt nem mondom, hogy Erdoğannak lenni a létezés csúcsa. De van rosszabb is: Martin Schulznak lenni. Erre gondolnék Erdoğanként végezetül, egészséges önismerettel. S bajszom alatt derűs mosollyal megkezdeném elnöki ciklusomat, figyelnék keletre és nyugatra, és ha nagyon szívóznak velem, kíméletlenül odacsapnék janicsárjaimmal, ahova kell.

Aztán majd lesz valahogy.