A mai Törökországot alapvetően két módon ítélik meg az Európai Unióból. Az egyikre Németország szolgáltatja a példát. Berlin, ahol lehet, gáncsolja Erdogan rendszerét, legutóbb például megtiltották a török elnöknek, hogy beszédet mondjon a G20-ak hamburgi csúcstalálkozóján. Nem engedik a török politikai gyűlések, választási események importját sem, mondván, kevés a rendőr, és túlságosan sok felfordulást okoznak a demonstráló törökök ezrei. Máskor meg azt mondják, azért korlátozzák a török kormány mozgásterét Németországban, mert Erdogan rendszere zsarnoki, és uniós állam nem támogathat olyan rezsimet, amely börtönbe zár újságírókat.

Mindezzel több baj is van. Ugyanez a szigorú szemlélet nem vonatkozik a németországi kurdokra, ők valószínűleg nyugodtan gyűlésezhetnek továbbra is. A baloldali dominanciájú, legtöbbször nyíltan marxista kurdokat, akik vörös zászlóikat ma is magukkal hurcolják demonstrációikra, tehát nem bírálja a német kormány. Hiszen Németországban választásokat tartanak, és a kurdok szavazataira a baloldalnak szüksége van, Merkelék pedig a világért sem sértenék meg őket, nehogy túlságosan fellármázzák a közvéleményt. Jó kérdés továbbá, hogy miért is ne lehetne török politikai gyűléseket tartani Németországban? Ha a németek befogadtak és letelepítettek több millió törököt, annak természetes következménye, hogy együtt kell élniük az óhaza közéletével. Nem tukmálta rájuk senki a törököket, ők döntöttek a vendégmunkási státusz mellett, hogy legyenek szép autópályáik, elvigyék a szemetet hetente kétszer, és hogy be ne piszkolódjon az egykor dolgos német kéz. Érdekes az is, hogy ha Németország továbbra is partnerének tekinti Ankarát, konkrétan mit gondol a tavalyi katonai puccskísérletről. Fontos ez a kérdés, hiszen ha valóban puccsnak látták ők is, akkor ki kellene adniuk a Németországban élő gülenista szervezőket, ha pedig nem, akkor világosan meg kellene mondaniuk, hogy ők bizony, senkit ki nem adnak, hiszen szemfényvesztés az egész produkció.

Németországban azonban 2017-ben kerülik az egyenes válaszokat. Mindenestől belegabalyodtak a politikailag korrekt szóbeszédbe, gátakat állítottak fel önmaguk számára a közéletben, teljesen egyoldalúan kommunikálnak a nagyvilággal. Berlin ma nem ismeri el a különbözőség jogát, úgy viselkedik a német–török kétoldalú kapcsolatokban is, mintha kizárólag az ő kulturális-civilizációs normái szerint lehetne egy társadalmat kormányozni. Ezek a normák pedig nem a német nemzeti értékek és érdekek, hanem a liberális kánon felé mutatnak. Ha Berlin megbélyegzi Ankarát, mert ott újságírókat börtönöznek be a véleményükért, valamit felelni kéne arra is, hogy Németországban miért börtönöznek be embereket, akik tagadnak egy múlt századi történelmi eseményt. Tilalmak, tabuk Németországban is vannak, és Ankarából nézve alkalmasint éppen olyan érthetetlenek, mint Berlinből nézve a törökországiak.

Angela Merkel kormányának új keletű törökellenessége azonban nem ezért gyomorfordító. Hanem azért, mert miközben heves emberi jogi bírálatokkal illetik Erdogant, egyidejűleg piszkos üzletet is kötöttek vele. Ennek lényege ugyanaz, mint amikor Németországba hívták a török vendégmunkásokat: más végezze el a piszkos munkát, ne ők. A Törökországban rekedt bevándorlók milliós tömege azért nem távozhat Nyugatra, mert német irányítással az Európai Unió megfizeti és csendőrként alkalmazza Törökországot. Egyrészt, mert ez látszott a legészszerűbbnek, másrészt mert Erdogan képes feltartóztatni a bevándorlók tömegét, ha nem is a leghumánusabb eszközökkel, de a németek már nem tudják és nem merik megoldani az ilyen helyzeteket, hát elegánsan félrenéznek.

Ezzel bevált mintát követnek, a sajátjukat: Németországnak úgy hatvan éve nincs jövőképe, csak sok pénze, és a németek inkább zsebbe nyúlnak a szembenézés helyett. Ahogyan most Ankarát pénzelik, ugyanúgy akarták hazatoloncolni a nyolcvanas években a munkájukat elvégző, de Németországban maradt törököket. Inkább kifizették a Rück­kehr­hilfe nevű segélyt 400 ezer hazatérő töröknek, mint hogy végleges és határozott választ adjanak a kérdések kérdésére: minden a pénz, az életszínvonal fenntartása, a bulitársadalom, avagy az ország európai jövője is fontos?

Magyarország teljesen más utat követ. Nekünk egy időben partnerünk Németország, ahogyan az Egyesült Államok, Kína, Oroszország is. Orbán Viktor megértette, hogy a történelmi tanulságok és a jelen politikai realitásai szerint csakis úgy létezik eredményes magyar nemzetpolitika, ha egyidejűleg több vasat tartunk a tűzben. Mi nem haldokló ideológiák mentén alakítjuk kapcsolatainkat, és nem akarunk megfeleltetni senkit a saját értékrendszerükből. Nyilván ez a képességünk és tudásunk az ország méretéből is fakad, abból, hogy sem gyarmataink, sem égbekiáltó történelmi bűneink, sem nagyhatalmi sakkjátszmánk nem volt soha. A magyar kormány láthatóan úgy gondolkodik, hogy a belső bajokat nem idegenek százezreinek, millióinak behívásával, hanem saját erőből kell megoldanunk.

Törökországgal párbeszédet kell folytatni, nem pedig meghívni Magyarországra. Nem szabad azt hazudnunk nekik és magunknak, hogy multikulturális társadalom vagyunk, amelyben a javak és az előnyök mindenkit, dolgos munkásokat és kalandor bevándorlókat egyaránt megilletnek. Világos, hogy nem vagyunk egy sorban Németországgal, soha nem is leszünk, de hogy nekünk – velük ellentétben – valamiféle európai jövőnk még lehet, az egészen biztos. Magyarok ezrei, tízezrei a munkáért, a több pénzért mennek Németországba. A német nyugdíjasok – és egyre több fiatal – pedig a nyugalomért, a homogén európai közegért, a jó közbiztonságért, a derűs emberi kapcsolatokért települ le Magyarországon. Mondani is felesleges, hogy sokkal jobb ma még kissé szegényen önmagunk lenni, mint dúsgazdagon a sírba hanyatlani.