Sokan mondják, a „pasik nem bírják az erős nőket”. (Elnézést a dehonesztáló, gyermeteg kifejezésért, nem én mondom így, korunk női magazinjai és véleményformáló műkörmös cikkírói alkalmazzák általában.) Meg „félnek az erős nőktől”. Nos én úgy érzem, itt valami félreértés van a fejekben. Ami persze a korszellem tévedése és félreértése, hiszen senki nem úgy születik, hogy életellenes baromságokkal van tömve a tudata. Az ember alapvetően normális ösztönökkel jön a világra, aztán az őt körülvevő álvalóság lassú és kitartó munkával formál belőle egy élőlényt, akinek semmi érzéke a valóság iránt, nem az életet tiszteli, hanem holmi ideákat, s ha kitennék a természetbe, meglepődne, hogy a valóság szöges ellentétben áll a bemagolt jelszavaival. Lehet, tán életben sem maradna.

Nos, az „erős nő” az, aki kitart a férje mellett, ha leszázalékolták, és fél éven át dupla munkát végez, nevelve közben a gyerekét is. Erős nő az, aki akkor sem részegedik le a vállalati buliban, amikor minden kolléganője tántorog, és nem megy át a másik szobába, ahová az új sármos kolléga hívja. Az erős nő onnan ismerszik meg, hogy bár kiüresedett a kapcsolata, és érzi, hogy valami nem működik, mégis beleteszi a pluszmunkát, beszél a társával, meggyőzi, hogy ő is tegye bele a munkát, az együtt eltöltött húsz év kötelezi erre, majd fél év után mindketten érzik, hogy kezdenek a dolgok a helyükre kerülni és ismét előjönnek azok az érzések, amik kapcsolatuk elején lángoltak. Az ilyen nő valóban „erős”, mert célja volt, elérte, és még a férfit is rávette a küzdésre. Ha úgy vesszük, „legyőzte”. Az ilyen tiszteletet érdemel. Ellentétben azzal, amit a női magazinok volt rúdtáncos publicistái hirdetnek, akik szerint az erős nő onnan ismerhető fel, hogy „nekem egy pasi ne mondja meg”. Tévedés. Ez a hülye picsa. Mint ahogy az erős férfi sem az, aki flegmán odaveti az asszonynak: „akkor is iszom egy felest!”.

Az erős nő – kedves sminkes főszerkesztő hölgyek – nem egyenlő azzal, hogy „nem vagyok hajlandó alkalmazkodni”.