Antall József a szívének oly kedves érméit nézegette és katalogizálta, elvégre itt mindenki azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Éppen egy Szent István-dénárt forgatott, s ahogy felpillantott, a nagy király ott ült vele szemben.

– Ezer éve nem láttam, felség – mondta, mert a megszólítás kijár akkor is, ha az üdvösségben nincsenek szintek, mint a mohamedánoknál. – Tudja, én mindig keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.

– Szakasztott az én véleményem is ez – bólogatott az uralkodó. – Azt hiszem, nem csináltam belőle titkot.

– Persze nem azért, hogy az egyháznak hatalma legyen, ahogyan azt a sok korlátolt antiklerikális gondolja.

– Nem hát, némelyik püspököt én sem kívánnám a hátam közepére sem.

– Hanem mert Magyarország a krisztusi hit, etika és szeretet nélkül értelmetlen – folytatta a néhai miniszterelnök. – Nem a területi nagyság vagy a népesség adja az ország erejét, hanem a benne lakók lelki ereje; értelme, kreativitása. Ahogy a másik Pista, a Széchenyi mondja.

– Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl – bólogatott Dobó, aki katonaemberként kicsit talán egyszerűbben fogalmazott, de a lényeget értette.

– Sajnos – ismerte el Lukács György, akiről senki sem tudta, hogyan került ide – a materialista filozófiának nincs semmi értelme. A filozófusok ugyanis az élet értelmét kutatják. Benne a fájdalomét, a szenvedését, továbbá a boldogság mibenlétét. Ha a világ véletlenül alakult ki, ahogyan a materialisták gondolják, akkor biztosan nincs semmi értelme, hiszen eleve nem céllal jött létre. Vagy van Isten – tette hozzá, s a szeme tikkelt zavarában –, akkor viszont meg kell ismerni az ő szándékait, természetét, és akkor megértjük, mi értelme is az egésznek – szólt, majd elpárolgott.

– Hát a Gyuri erről a vonatról lemaradt, ahogy mondani szokták – dünnyögte Antall.

– Nem ő az egyetlen – tette hozzá eltöprengve István király, és körülnézett, milyen kevesen vannak idefönt.