A XX. században a számtalan üldözésnek, igazságtalanságnak kitett magyarság csoportjai a történelmi Etelköz (a Don-Dnyeper-Dnyeszter vidéke) egyes területeire vonultak. A krónikák szerint ugyanis itt zajlott múltjuk egy jelentős és dicső része, s így ezen a jogon e föld őket illeti. Itt kötötte a hét vezér a vérszerződést (vérüket borral telt kupába csorgatták, és sorra ittak a kehelyből, ahogyan a szkíták a szövetségkötéskor ősidők óta teszik), itt lett a hét törzsből egy nemzet: a magyar. Itt található a szabír nevet máig őrző Zaporozsje városa. Az évszázadok viharában e területen tatárok, majd oroszok és ukránok telepedtek meg, ám az írásokban és az emlékezetben fennmaradt történeti jog, valamint az üldözött magyarság melletti erkölcsi fölény alapján egyértelmű, hogy ezt a területet magyarrá kell nyilvánítani.

Hosszas viták után – látva a megannyi véres konfliktust, amit a probléma gerjeszt – az ENSZ határozatot hozott, amelyben rendelkezik egy, a Dnyeper és Dnyeszter közén kialakítandó Etelközi Magyar Királyság létrehozásáról, amelyet részben az Ukrán Köztársasággal kell megosztani, figyelembe véve az ott élő ukránok jogait. Az Álmos fejedelem által alapított Kijev pedig – megosztva – mindkét államnak a fővárosa.

Nem sokkal később azonban az etelközi magyarok – akiket korszerű fegyverekkel láttak el az USA-ból, az ott igen erős magyar lobbinak köszönhetően – lerohanták az ukrán területeket, megsértve az ENSZ határozatait. A nemzetközi tiltakozásokkal nem törődve a Dnyeper nyugati oldalán lezártak és fallal kerítettek el egy övezetet (Ciszdnyepria). Az ott összezsúfolódott lakossághoz még a segélyszállítmányokat sem engedik be.

Az ENSZ-ben hiába hoznak az etelközi kegyetlenkedéseket elítélő döntéseket, mert Magyarország (és az érdekeit mindenben támogató Egyesült Államok) megvétózza valamennyit. Emiatt a világban felerősödtek a magyarellenes kilengések, amit részben sikerült visszaszorítani azzal, hogy ezt több ország törvényei a legdrákóibb szigorral büntetik.