Magyarország 2020-ban ismét – másodszor – ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusnak. Első alkalommal 1938-ban rendezték meg hazánkban az Eucharisztikus Világkongresszust. Az 1938-as év egyidejűleg első királyunk, Szent István halálának 900. évfordulója volt, így természetes, hogy ez az évforduló is részese lett az ünnepségsorozatnak. Sokan hivatalos megnyilatkozásokban is gyakran idézik Szent István királyt mint a keresztény Magyarország államalapítóját, első királyát, első szentjét… és nem ok nélkül. Bár természetesen az Eucharisztikus Kongresszusnak az eucharisztiának az egész világra kiterjedő tisztelete a célja, mégis megjelenik a rendező ország kereszténységének hagyománya, annak jelenlegi helyzete… és akkor ismét nem hagyhatjuk el Szent István királyunk emlékezetét.

Jelentős történelmi eseményeket gyakran leegyszerűsítünk azzal, hogy ezeket egy meghatározó személyhez, dátumhoz kötjük; feledve, feledtetve, hogy ezek rendszerint egy folyamat végpontjai; ugyanakkor elismerve, hogy e személyek valóban meghatározó szerepet játszottak és szimbolizálhatják a végeredményt. Nemzetünk történelmében ilyen kiemelkedően szimbolikus személy volt első királyunk, aki egyedüliként mind a római, mind az ortodox egyház szentje, István, akit „államalapító”-ként tisztelünk. István király koronázásával, államszervezői tevékenységével valóban befejezte azt a folyamatot, aminek eredményeképpen végérvényesen létrejött Európában a magyar királyság. Ugyanakkor nem szabad feledni, feledtetni azokat, akik lehetővé tették, hogy Istvánt első királyunkként, egyházaink szentjeként tisztelhetjük. A magyar állam jogtörténészeink (összefoglalva lásd: Zétényi Zsolt szerkesztésében: A Történelmi Alkotmány, Budapest, 2010) szerint a vérszerződéssel jött létre az a központi hatalom, amely az addig önálló törzseket egységbe vonta egy személy (Árpád és utódai) vezetése alatt. A Kárpát-medence birtokbavételekor pedig a mai Pusztaszeren Árpád – immár fejedelem – vezérletével „megállapították az ország minden szokásos törvényeit” (Anonymus 40. fejezet). Megszületett a magyar állam.

Árpád fejedelem utódai megszilárdították a magyar állam „európai” létét, és egy évszázad múltán Géza fejedelem (972–997) Vajkból Istvánná keresztelt fiát az 1000. év karácsonyán királlyá koronázták. István egy európai értelemben vett független állam szuverén uralkodója volt. A szuverenitás egyértelműen látványos bizonyítéka István király pénzverése. Az európai dénárrendszer szerint készült ezüstpénzein a pénzt kibocsátó neve és címe látható: STEPHANVS REX. Ugyanakkor Európában több, a Német-római Császárság határai mellett létrejött állam pénzein az uralkodó címe: DVX, azaz fejedelem, herceg és nem király (rex).

Európa szuverén uralkodóinak – a császárnak is – egyik legfontosabb jelvénye volt a lándzsa. Az 1031-ben (tehát István király életében) készült koronázási paláston is királyunk lándzsát tart a kezében. István király közvetlen koronázása után készült első pénzén egy felhőből kinyúló kéz zászlós lándzsát tart LANCEA REGIS köriratban. Hangsúlyozni kell az ábra és szöveg egyértelmű jelentését: a szuverén királyságot jelentő lándzsát Isten nyújtja át a magyar királynak. Tehát Isten lándzsáját a pápa küldte királyunknak, míg a dux-fejedelmeknek a császár adta. A történelmi események is igazolják a lándzsa szuverenitást jelentő szerepét. 1041-ben a magyarok elűzték Péter királyt, aki végül is III. Henrik császárhoz menekült, akinek Péter a császári segítségért cserébe hűbért fogadott. A Péter elűzése után királlyá választott Aba Sámuel Ménfőnél csatát vesztett III. Henrik császár seregével szemben. A csata után Sámuel aranyozott lándzsáját („lancea deaurata”) diadallal vitték Henrikhez, aki a szuverén királyt illető lándzsát nem adta át a trónjára visszahelyezett Péternek, hanem visszaküldte a pápának. Egyértelmű utalás: a már hűbéres Pétert nem illette meg a szuverenitást jelző lándzsa.

István király Bizánc felé ugyancsak pénzveréssel is kimutatta szuverenitását: a bizánci solidus pénzláda szerint aranypénzt veretett, amelynek – bizánci minta szerint – előlapján az uralkodó képe van, István király mellképe, kezében az ország­almával. Körirata itt is: STEPHANVS REX, míg hátlapján – ugyancsak bizánci minta szerint – égi személy: a bizánci Krisztus-kép helyett azonban itt Krisztus anyja, Mária van (utalás a Szent István-kori Mária-kultuszra), körirata pedig: PANNONIA. Az 1031-es év azonban országunk kormányzatára is kiható tragikus fordulatot hozott István király életében: fiának, Imre hercegnek, az uralkodásra kitűnően felkészített trónörökösnek a halála. Vadászbaleset; írták a krónikások. Történészeink szerint azonban történelmünkben túl sok szerep jutott a vadkanoknak.

István király trónja örökösének halála után összeomlott; nem látta biztosítottnak a magyarok országának biztos jövőjét. A halála utáni évtizedek igazolják félelmét. A trónviszályok tévutat mutatnak? Nem egyértelmű. Tudjuk, István király magyar trónutódot akart. Vászoly (Vazul) minden forrás szerint erre alkalmatlan volt. (Vajon igazak vagy manipuláltak ezek a források?) De Vászoly fiai? András, Béla és Levente? András, még inkább Béla később mint királyok bizonyították alkalmasságukat az uralkodásra. Vagy miért mellőzte nővérének fiát, a később királlyá választott (Aba) Sámuelt? A kilátástalanság vagy (1031 után a még inkább megerősödött) vallásos buzgalma vezette, vezethette István királyt, hogy koronáját, országunkat az égi királynőnek, Máriának ajánlja fel jelképesen? Sem reálpolitikusnak, országvezetőnek, sem történésznek ez nem lehet válasz.

A tények alapján az vélhető, hogy aligha tévedünk, ha Péter utódjelölésében az idegenek, Gizella királynővel, majd az István udvarába menekült Péterrel jött németek és olaszok befolyását látjuk. E befolyásra tett utódjelölés bizonyítja az addig határozott, döntéseit csak a magyarság érdekében hozó király összeomlását. Az idegenek addig is itt voltak, de szavuk aligha lehetett. Koppány legyőzésekor ugyan még a német Vecelin volt a magyar hadsereg vezére, ám ezt követően a király intézkedéseiben csak a magyar érdekek érvényesülését láthatjuk…

…És itt és most kell régi, de még inkább legújabb kori nagyon tudatos történelemhamisítással foglalkozni. Mielőtt még a napjainkban külső és belső magyarellenes rágalomhadjáratnak félremagyarázható alapot adnánk, határozottan le kell szögezni, hogy a Szent István halálát követő felkeléseknek elsődleges indokául állított idegenellenesség kizárólag azokra a nyugatról jött urakra vonatkozott, akik a királyi környezetben birtokot és rangot kaptak, majd ezekkel visszaélve, hatalmaskodtak a magyarokkal szemben. A magyarság ez időben is befogadta (néha ugyan nem békés előzmények után) a hozzájuk csatlakozottakat, menekülteket (kabarok, majd kunok, jászok stb.), konfliktusmentesen olvadt össze az itt élő avarokkal, akik egyébként rokonnépek voltak.

Szinte általánossá vált egyes történészek azon felületes meghatározása, hogy a Szent István halálát követő, gyakran háttérben vagy nyíltan idegen befolyás melletti trónharcokat „pogánylázadásoknak” minősítették. Nem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy az idegen befolyások elleni felkeléseknek voltak olyan kísérői, amelyeknek papok estek áldozatul, mint például a legismertebb, a szentté avatott Gellért püspök. De talán nem tévedünk, ha a nyugatról jött papokban, szerzetesekben is inkább azokat az idegeneket látták, akikben a királyi környezetben lévő idegen urak támaszait vélték. Ez annál is inkább valószínű, mert a bizonyára jelentős számban itt lévő keleti (bizánci) egyház papjai nem voltak hatalmi helyzetben; velük szemben nem is tudunk atrocitásokról.

Az István király halálát követő trónharcok után Szent László király uralkodása alatt ismét megszilárdult a magyar állam. Politikailag és erkölcsileg is. 1083. augusztus 20-án pedig – a pápa formai jóváhagyásával – megtörtént István király, majd még ez évben Imre herceg szentté avatása. Kultuszuk pedig (a mintegy évszázad múltán szentté avatott László királlyal együtt) szinte azonnal élővé vált, és évszázadokon át élt a mai napig, amint élni fog, amíg magyar él a Kárpátok övezte hazában.

Viharos történelmünk folyamán a legtöbb írott emlékünk is elpusztult, de a néhány fennmaradtból is kitűnik Szent István tisztelete:

„Király volt, s hit apostola, / így rótt kétszeres adót, / mindig teste-lelke ura, / s nem kényszerítője volt” – írta egy XIII. századi vers Weöres Sándor fordításában. A dőri énekeskönyv (1763) tíz versszakos éneke így idézi Szent Istvánt: „Reménységünk vagyon / Benned, s Máriában”. Garay János versében idézi a pápa szavait István király követéhez: „…mondom az vala, / Hogy István nemzetének fölkent apostola.” Továbbá: „Király lett István, koronás / kardját rettegte, békejobbját / kereste Róma, Bécs, Bizánc, / Apostollá tette a pápa…” – verselte Erdélyi József 1938-ban.

A XX. század történelmünknek – több vonásában – legtragikusabb korszaka. Hatásában még a 150 éves török megszállásnál is súlyosabb. Súlyosabb, mert a XVI–XVII. századi magyarság a „két pogány közt egy hazáért” küzdve hitét, erkölcsét, nemzettudatát nem veszítette el. Ám a XX. század második felének külső ellenségei megtalálták azokat a belső – részben idegen eredetű – hazaárulókat, „lumpen elemeket”, akik erre a külső ellenségre támaszkodva szolgáltatták ki a magyarságot. Máig ható fél évszázados kommunista terror nyomorította országunkat; elképesztő történelemhamisítással rombolta nemzeti értékeinket, magyarságunkat, kereszténységünket.

Természetes, hogy egyik leghevesebben támadott nemzeti nagyságunk Szent István király lett. Minden cselekedetét, amit magyarságunkért, kereszténységünkért tett, tagadták és tagadtatták. Azt sulykolták és gyakran terrorisztikusan sulykoltatták társadalmunkba, de főleg a megfélemlített, kiszolgáltatott tanárokkal iskolás fiataljainkba, hogy István király véres kézzel irtotta a magyar pogányokat, a nyugatról behívott papokkal, lovagokkal kényszerítette őket a keresztény hit felvételére. Fájdalommal, de tettre késztetően látjuk, hogy a történelemhamisítás nem volt eredménytelen; főként azért, mert minden ellenvéleményt, értékőrző megnyilatkozást a legbrutálisabban (letartóztatások, ez alatt kegyetlen kínzások, ezek túlélése esetén börtön) elnyomták. És itt a számtalan üldözött pap, szerzetes, apáca mellett név szerint is meg kell említeni keresztény egyházaink jeles főpapjait: Mindszenty Józsefet, Grősz Józsefet, Ravasz Lászlót, Ordas Lajost, Romzsa Tivadart, de ne feledkezzünk meg az erdélyi Márton Áronról sem. Ennek eredménye keresztény és nemzeti hagyományaink elhalványulása, amihez hozzájárul még Európa napjainkban fokozódó liberalizálódása, elkereszténytelenedése.

Értékeink újraéledéséért mindenkiben tudatosítani kell azt a történelmi tényt, hogy a magyarságnál a XX. második feléig soha nem volt vallásüldözés (lásd az 1578-as vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlést), hogy a honfoglaló magyarság egy része keresztény volt. Erre ugyan kevés az írásos bizonyíték (mint ahogy életük más történéseire is), ám a tárgyi, régészeti hagyaték keresztjei, keresztábrázolásai (még a magas rangot jelző tarsolylemezen is) azt bizonyítják, hogy a kereszténység a társadalom magasabb fokán állóknál is jelen volt. Tudjuk, hogy Bulcsú vezér a fejedelmi dinasztia egy tagjával Bizáncban megkeresztelkedett (maga a császár volt a keresztapa). Nem egyedülálló a bizánci keresztelkedés. A Tiszántúlon Bizáncból jött püspök (Hierotheosz) működött, akit a gyula – ugyancsak egy Árpád-házi herceggel – hozott magával. A bizánci egyház későbbi súlyát is bizonyítja a veszprémvölgyi apácakolostor, valamint Imre herceg bizánci felesége. Ezek mellett Taksony fejedelem (947–972) XII. János pápához fordult, papokat kérve. A pápa Zacheust a magyarok püspökévé szentelte, ám idefelé jövet a „keresztény” Ottó császár hatalmi érdekből a magyar küldöttséggel együtt elfogatta, így megakadályozta a római kereszténység már ekkori általános kiépülését. Mindezek egyértelműsítik, hogy a kereszténység a magyarságnál már a X. században (s talán előtte is) jelen volt, ám szervezeti kiépítését valóban István király végezte el.

Így a több mint ezeréves kereszténységünk valamennyi felekezete magyar nemzetünk hagyományaival adja, és kell, hogy adja mai és jövőbeli társadalmunk keresztény és nemzeti erkölcsi alapját, példát mutatva az értékvesztett Európának. Szent István és Szent László király magyar népe, a többi magyar szent és számtalan szent életű magyar nő és férfi mai utódai keresztény lélekkel készülnek 2020-ra, az Eucharisztikus Világkongresszusra.