Régi igazságnak számít uniós berkeken belül, hogy a közösséget érintő legjelentősebb döntéseket a német–francia tengely hozza meg, a többiek meg asszisztálnak hozzá. Az elmúlt években azonban az említett együttműködés inkább olyan tandemre emlékeztetett, amelyen ketten pedáloznak, de csak az egyikük fogja a kormányt. Másként szólva Merkel kancellár asszony a kétezres években még adott arra, hogy az aktuális francia elnököt mindig maga mellett tartva legalább a látszata meglegyen annak, hogy Németország nem egyedül dönt a tagállamok jövőjéről. Ez a jelenség Nicolas Sarkozy idejében lett csúcsra járatva, amikor is a „Merkozyként” emlegetett duó a kamerák kereszttüzében sorra oldotta meg a különböző válságokat. Vagy legalábbis megpróbálta elhitetni ezt a választókkal…

Fotó: MTI, archív, illusztráció

Fotó: MTI, archív

Hiába hoztak azonban egy sor szabályt például a pénzügyi válság megfékezésére, a krízis sohasem múlt el, az euróövezet ugyanúgy általános reformra szorul, mint tíz évvel ezelőtt. A probléma ugyanúgy el lett kenve, mint az ukrán–orosz háború ügye, amikor Minszkben a Merkozy páros egy olyan békemegállapodás tető alá hozatalát tálalta világraszóló sikerként, mely után néhány órával már újra szóltak a fegyverek.

Aztán 2012-ben Sarkozy ment, Hollande jött, Merkel persze maradt. Ekkortól pedig a német kancellár már a látszatra sem igazán adott: néhány közös fotó és kézfogás, de senki sem hitte el, hogy a francia elnök véleménye bárkit is érdekel, nemhogy az unió egyedüli tényleges vezetőjévé váló Merkelt. Aztán 2017-ben Hollande ment, Macron jött, Merkel pedig éppen hogy csak maradni tudott, de pozíciói nagyon meggyengültek a migrációs válság (félre)kezelésében játszott, kifejezetten kártékony szerepének következtében. Macron pedig megérezte a vérszagot, és elérkezettnek látta az időt, hogy visszaállítsa az Ötödik Köztársaság régi fényét, és legalábbis egyenlő partnere legyen Németországnak az unió átalakításában. Merthogy ebben az egyben végre mindenki egyetért: az unió jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Az azonban még nem dőlt el, hogy föderális szuperállam legyen-e a jövő EU-ja, vagy térjen vissza a sikeres kezdetekhez, és az erős nemzetállamok közötti gazdasági együttműködésen legyen a hangsúly.

Macron persze tudná a választ, hiszen az Európai Egyesült Államok megvalósítása a francia elnök régóta dédelgetett álma, amivel szeretné magát beírni a történelemkönyvekbe. Jól tudja azonban, hogy bármennyire is szeretné ő játszani a főszerepet, Németország nélkül nem lehet happy end a történet végén. Márpedig a német politikai vezetés az elmúlt fél évben nem volt olyan állapotban, hogy igent vagy nemet tudjon mondani a hagymázas álmokra, hiszen Merkel újabb ciklusra szóló politikai felhatalmazása korántsem volt biztos a választások után.

Persze a háttérben hónapok óta folytak az egyeztetések, tárgyalások, azonban a hivatalos színre lépésre csak e hónap közepén kerülhetett sor. A németországi Mesebergben Merkel és Macron által aláírt nyilatkozattal a két vezető hivatalosan is letette voksát az európai föderatív állam mellett. A deklarációban visszaköszön a francia elnök régi elképzelése, hogy a föderalizáció folyamatának az eurózóna reformjából kell kiindulnia, ezzel végképp leszakítva azon államokat, amelyek nem a közös valutát használják. Ennek megfelelően a dokumentum legfontosabb javaslata, hogy 2021-től az eurózóna saját költségvetés alapján működjön. A részletek természetesen még nincsenek kidolgozva, és valószínűleg azokban nincs is egyetértés Párizs és Berlin között, a közös büdzsé melletti hitvallás azonban így is egyértelmű üzenet.

Természetesen a mesebergi nyilatkozat a migráció ügyében sem hallgat: a dokumentum szerint a cél „egy olyan közös európai menekültügyi rendszer, ami ellenáll a válságoknak, és tisztességes egyensúlyt teremt a felelősségvállalás és a szolidaritás között.” Ennek érdekében pedig Merkel és Macron szerint feltétlenül szükséges felállítani egy, a tagállami menedékjogi gyakorlatokat harmonizáló menekültügyi irodát.

Hiába beszél tehát immár a sajtóban német kancellár is az unión kívül felállítandó menekültügyi hotspotokról – mely ötletet egyébként a magyar miniszterelnök több mint két éve letette az asztalra a Schengen 2.0 javaslatban –, a cél továbbra is a hatékony nemzetállami megoldások ellehetetlenítése, a menekültügyi eljárások „közösségiesítése” annak érdekében, hogy minél több bevándorló érkezhessen Európába.

Ez feltétlenül fontos a majdani Európai Egyesült Államok szempontjából, hiszen az új európaiakat hidegen hagyja majd, hogy a föderális Európa csak a nemzet­államok romjain épülhet fel. Őket nem érdekli, hogy ezeréves államok szűnnek meg államnak lenni, hiszen nekik semmiféle kötődésük nincs Európa történelméhez, kultúrájához, hagyományaihoz.

A kérdés persze adott: mit tehetnek azok, akik felelősséget éreznek az európai nemzetekért? Másként szólva: lehet-e valódi alternatívát felmutatni a német–francia javaslattal szemben? Az biztosnak látszik, hogy ilyen tervet ma a V4-en kívül nem tud és talán nem is akar más felmutatni, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy a négy állam önmagában kevés lesz az EU jövőjének meghatározásához. Ezzel együtt is meggyőződésem, hogy nincs okunk a csüggedésre. Emlékezzünk vissza, hogy 2015 januárjában, amikor Orbán Viktor a terrorizmus és a bevándorlás összefüggéseiről beszélt a Charlie Hebdo-merénylet másnapján, teljesen egyedül volt ezzel az állásponttal. Sőt, a tagállamok akkori vezetői közül nem egy a magyar miniszterelnök lemondását követelte. Manapság, három évvel később a kritikusok szinte elfogytak a tagállami politikusok közül, ha pedig a jelenlegi tendencia folytatódik, jövő tavasszal az EU vezetése is teljesen lecserélődik majd.

Ez azonban még mindig kevés lesz az Európai Egyesült Államok megakadályozásához; ahhoz még egy sor feltételnek teljesülnie kell. Lehet-e az új olasz kormány a V4 partnere az unió alternatív jövőképének kidolgozásában? Belátja-e végre Ausztria, hogy történelmi hagyományainál fogva legalább annyira „visegrádi”, mint amennyire „német”? Sikerül-e – informálisan – kelet felé is bővíteni az együttműködést? És leginkább: lehet-e tartós a V4 számtalan történelmi konfliktustól terhelt szövetsége? Megannyi kérdés, amelyekre jelen pillanatban senki sem tudhatja a válaszokat, de az biztos, hogy azok alapjaiban határozzák majd meg nemcsak a mi, hanem unokáink jövőjét is.

Az előttünk álló uniós viták tehát – legyen szó akár költségvetésről, akár migrációról – jóval túlmutatnak elsődleges jelentésükön: valójában mind-mind Európa jövőjéről szólnak. Arról a jövőről, amely a szemünk láttára fog eldőlni az elkövetkezendő évek során.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.