A Demokrata 2016-os karácsonyi számában egy Rogán Antal-interjút közölt. A miniszter a következőket mondta: „Orbán Viktor egy friss interjújában úgy fogalmazott, hogy 2017 a lázadás éve lesz. Szerintem ez helyénvaló meglátás, mert az elefántcsonttornyokba zárkózó liberális politikai elitek ellen sok helyen a világban fellázadtak az emberek.” Majd némi Trump– és Brexit-elemzés után, valamint „figyeljünk oda az emberekre” intenciók mellett végül összegzésként hozzátette: „A régi liberális Európa csúfos bukásra ítéltetett.”

A holland választások kapcsán már kitértem egyszer az Orbán által elképzelt és a kormánytagok által visszamondott „lázadásra”, amiben egy elem vitathatatlan: az, hogy Európa népeinek, úgy tűnik, végleg elegük lett a saját hagyományos politikai elitjükből, és a 10-20 éve már minden pozíciót megjárt és már mindenfélét összehazudozó pártokból. Ausztria, Hollandia, aztán legutóbb Nagy-Britannia és Franciaország elnök- és parlamenti választásaiban ez az igazság megmutatkozott, ám korántsem olyan ideológiai aspektusból, ahogy a magyar miniszterelnök gondolta még tavaly ősszel, Donald Trump elnökké választásakor, és aztán végképp nem abból az aspektusból, miszerint a régi liberális Európa csúfos bukásra ítéltetett.

Persze lehet azt kérdezni, hogy e mondatban min van a hangsúly? A „régin”, vagy a „liberálison”? Mert ha csak a „régin”, akkor bizony egy „új” liberális irányvonal – minden ideológiai kritika mellett is – még lehet életképes, sőt versenyképes kínálata az európai nemzetállamok politikai arénáinak. Ám ha a hangsúly inkább a „liberálison” van, s a „régi” csak az elmúlás jelzőjeként van előtte, akkor bizony ez nem érthető másként, mint hogy a liberális eszme már a múlté, amelyhez képest a 2017-es európai nemzetállami választásokon nemcsak a hagyományos elitek, de a liberális politikai irányok is elbuknak. A lázadás e kettős bukásban fog manifesztálódni – vélte 2016 év végén Orbán Viktor és minisztere, és helyettük valami új, pragmatikus, de mindenképp nemzetibb és radikálisabb politikai irányok fognak győzedelmeskedni.

Az osztrák és a holland választások után a lázadás első értelmezése, miszerint a hagyományos pártok és elitjeik háttérbe szorulnak, és a radikálisok erősödnek meg, felemás képet mutatott. Lehetett így is, úgy is csavarni az elemzéseket. Megerősödtek a radikálisok? Igen! Nyertek? Nem. A hagyományos pártok vereséget szenvedtek? Igen! A politikai elit kicserélődött? Hát… Igen is, meg nem is…

De a Brexit előtt álló Nagy-Britanniában a hazai kormánypárti lázadást hirdetők tábora úgy gondolta, hogy Theresa May konzervatív miniszterelnök mindenképp elkötelezett az EU-ból való kilépés mellett, valamiféle motorja lesz a 2017-es év lázadásainak, s végre a brit hírek valóban beindítják a várt radikalizálódó, liberálisokat elsöprő, nemzetállami mozgásokat. May – bár kormányra kerülésekor kifejezetten ellenzett egy előre hozott választást pártja, a Konzervatívok megerősítésére – végül áprilisban mégiscsak emellett döntött.

May Konzervatív Pártjának ekkor tetemes előnyt jeleztek a közvélemény-kutatások, és az előrejelzések szerint úgy tűnt, hogy egy előre hozott választáson előnyét még növelni is tudja a baloldali Munkáspárttal szemben, miközben a radikális, Brexitet kiharcoló UKIP-szavazókat is vissza tudja hódítani a konzervatív táborba.

Aztán június elejére a nagy brit nemzeti, konzervatív lázadás elmaradt. Sőt a mindvégig fölényes győztesnek hirdetett Theresa May épphogy megtarthatta miniszterelnöki székét, ám a konzervatívok parlamenti többsége elfogyott. May terve csúfos kudarcot vallott, a britek 59 százaléka mondja ma azt, hogy le kellene mondania, és a londoni terrortámadás a kampányfinisben sem azt hozta, amit idehaza gondolnánk. Nem a radikális lázadókat erősítette. Pont ellenkezője történt, a radikálisok a UKIP mellől bevonultak a mérsékeltebb politikai zónákba, és inkább a kormánypártot támogatták. Ez az egyetlen pont, ami sikeres volt May stratégiájában. Minden más politikatörténeti kudarc, amelynek tudományos elemzése és megértése várat magára, de mindenképp tankönyvi kudarcstratégiaként vonul be a politikatudomány történetébe.

De nem mutat lázadást a brit választók baloldala sem, Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője sem kudarcot, sem áttörést nem élt meg. Túlélt. És kicsit erősödött – mint kvázi a „hagyományos politikai elit” tagja. Sem ellene, sem mellette nem volt lázadás. Van. Mindeközben meg Trump nem látogat el Londonba, mert fél az ellene lázadóktól. Főleg azok után, hogy kilépett a klímaegyezményből, ami minden civilizált ember szégyene, és valóban inkább vállal az ember szolidaritást egy fuldokló jegesmedvével, mint Trumppal.

Szóval, mindezek után volt nagy várakozás, hogy mi lesz Franciaországban a parlamenti választásokon. Emma­nuel Macron elnöki győzelme már jelezte, nincs radikális és nemzeti lázadás Franciaországban. A francia nép és nemzet minden problémája, migránsai, terrorveszélye és brüsszeli vitái mellett is kitart a liberalizmusa mellett. Csakhogy ezt igencsak újragondolja. Ezen újragondolást, vagyis a „régi” lecserélése melletti kiállást testesítette meg Macron. Egy év alatt hihetetlen – ugyancsak tudományos elemzést és feldolgozást igénylő – előretörést ért el egy vadonatúj politikai mozgalommal, majd párttal.

Macron sem a semmiből jött, miniszterként ismert volt a neve, csakhogy eszméi pont szemben álltak a populista, nacionalista, lázadó iránnyal, és a lázadásnak új értelmet adott, a megújulásban való lázadást. Macron abban valóban a lázadók francia vezére lett, hogy radikális elitcserét hirdetett meg, majd hajtott végre kormányában. Valódi civil aktivistákra, akadémiai emberekre és szakpolitikai tudósokra váltotta a régi korrupt politikai garnitúrát, s pártjának nem engedte, hogy olyan politikust indítson a mostani parlamenti választásokon, aki már három ciklust eltöltött a francia nemzetgyűlésben. Mindezek mellett ő, mint a szocialistáktól elinduló politikus, egy mérsékelt jobboldali miniszterelnököt, Édouard Philippe-et választotta maga mellé a végrehajtásba, ahogy a környezetvédelmi tárcát a leghíresebb civil zöldaktivistának kínálta fel, jelezve, hogy eszmei elszántságot is vár a kormányzati adminisztráció vitele mellé.

És aztán a francia parlamenti választás ennek a korántsem radikális, jobb-bal megosztás tekintetében inkább centrális-liberálisként értelmezhető formációnak, úgy tűnik, elsöprő sikert hoz. A június 11-én lezajlott első fordulóban Macron pártja, a köztársaság lendületben (La République en marche – LREM) és szövetségese, a Modem fölényesen nyerte a francia nemzetgyűlési választások első fordulóját. Az előrejelzések szerint a június 18-i második fordulóban akár kétharmados többséget is szerezhet a francia elnök pártja. Olyannyira, hogy a Le Figaro mandátumbecslése az első forduló erőviszonyai alapján a jövő vasárnapi második forduló után az 577 fős törvényhozásban Macron pártjának 400-440 közötti képviselői helyet jósol, ami szó szerint történelmi győzelem lenne. Ezzel ugyanis a legnagyobb többség lenne a nemzetgyűlésben a Charles de Gaulle mögött álló erők 1968-as nagy győzelme óta.

A hagyományos jobboldalnak számító Köztársaságiak 95-132, a történelmi szocialisták 15-25, és a radikális baloldali, kommunista lázadóknak számító szélsőbal 14-23, valamint a nemzeti radikális lázadónak számító Le Pen pártja, a Nemzeti Front csupán 2-5 közötti képviselői helyre számíthat a második forduló után.

A franciák tehát lázadtak, de korántsem úgy, hogy a régi liberalizmust új, populista radikalizmusra váltották. Hanem lázadtak a „régi” ellen. A régi arcok, a régi politikai sémák ellen, de nem váltották le velük az eszmét is. Sőt, azt akarják innovatív emberekkel, újakkal, műveltekkel, értékesekkel megújítani.

Persze ez a megközelítés is vitatható, ha az első forduló részvételére pillantunk, ami szintén rekord. Rekordalacsony, mindössze 49 százalék. Vagyis minden második francia lázadt azzal, hogy nem ment el szavazni. Nagy kérdés, hogy a második fordulóban a pártok mozgósításának eredményeként a nemzeti oldal milyen eredményre lesz képes. Mert a hagyományosan aktív radikálisok passzivitását sem lehet eladni valami nagy lázadásként. Macron és pártja győzelme az új lázadása a régi ellen, de korántsem a nemzeti radikalizmus lázadása a liberalizmussal szemben. Június 18-a után pedig majd látjuk, hogy a Macron-program milyen hatással lesz a hagyományos francia nemzeti-liberális politikai eszmék alakulására.

A 2017-es évet a nagy európai nemzetállami választások tekintetében Németország fogja zárni. Angela Merkel ma újra vezeti a népszerűségi listákat, és a kereszténydemokraták jó esélyekkel mennek neki a szeptember 29-ei választásoknak. Merkel Macronhoz képest abszolút a „régit” képviseli. Ha nyer és kancellár lesz, megdöntheti Helmut Kohl kormányzási idejét is. Riválisa, a brüsszelita Martin Schulz, aki ugyancsak a régi, szociálliberális Európa elitjének tagja. A lázadó Alternatíva Németországért belső konfliktusoktól szabdalva bár stabil befutónak tűnik a Bundestagba, de a németek lázadása egyelőre nemigen látszik a liberális nemzeti vagy liberális baloldali eszméket képviselők ellen. Sőt, még a régiek ellen sem.

Ha Merkel nyer szeptemberben, akkor merőben új értelmezési keretet kap Orbán Viktor és Rogán Antal 2017-es prognózisa. Akkor valószínű, hogy a lázadás valami egészen mást jelent Európában, mint amit gondoltak róla idehaza. Szeptember 29-én világosan kiderül.