Midőn e sorok megjelennek, talán már ki is tombolta magát az ellenzék miniszterelnöki évértékelést (le)minősítő véleményhabzása. Ahelyett azonban, hogy tény- és tárgyszerűen értelmezték volna a beszédet, olyan közhelyeket mondtak, amiket két évtizeddel ezelőtt is elmondhattak volna. Mert belefásultak önmagukba. Elvesztették hitüket, elveiket. És betegesen csak a vagyon- és hatalomszerzés lebeg a szemük előtt. Orbán Viktor eszmeileg is, részleteiben is újat mondott, az ellenzék fanyalgásában viszont semmi meglepő nem volt. Tanulságokat ennek ellenére levonhatunk viselkedéséből.

Fotó: MTI

A 2018-as választások előtt is többször fölmerült összefogásuk szükségessége a nemzet, az ország, a demokratikus parlamentarizmus „védelmében”, de ezt a pártérdekek mindig fölülírták. Jelentéktelen pártok még jelentéktelenebb ugribugrijai az utolsó pillanatban mindig visszakoztak saját európai és hazai parlamenti képviselői koncaik érdekében. Arra hivatkozva, hogy magasrendű politikai értékeiket nem áldozhatják föl az összefogás, az egyesülés oltárán. Amit nem tudhatok: vajon több ellenzéki képviselő ülne-é ma a patkóban, ha valóban összefognak?

Ezt az ellenzék sem tudhatja, mert most viszont az európai parlamenti választásokra „jó” úton haladnak az összefogáshoz. De ott van az őszi helyhatósági, a főpolgármesteri, a polgármesteri választások föladata is, és az EU-s választásokat ennek a főpróbájaként is fölfoghatják.

A kérdés, hogy kik foghatnak össze és miként? Nagyjából vörös (szocialista), zöld (liberális), barna (szélsőjobboldali) eszméket hangoztató konglomerátumok összefogásáról, sőt összeolvadásáról lehet szó. Kőkemény elveik csak a szélsőjobboldaliaknak vannak, amit igen ostobán el-elfecsingetnek, és a velük szövetséget akaró, tőlük gyengébb pártilinkók kénytelenek egyfolytában mentegetőzni miattuk, kloákába dobva elegáns mozdulattal, fönnhangon hangoztatott humanitárius elveiket. De mást nem tehetnek, mert együtt is gyöngébbek a máskülönben nem kívánatos szélsőjobbnál.

A tétovaság is takargat azonban valamit. Nézetei közül a valódi antiszemitizmust és a cigányok tényleges megvetését. Nem sorolom föl azokat a megnyilatkozásokat, amelyeket – leegyszerűsítve – baloldali pártok még a közelmúltban is elítéltek, és e nézetek miatt lehetetlennek tartották az összefogást. De mára meggyöngültek, ezért kénytelenek jó pofát vágni a zsidózó, cigányozó politizáláshoz is. Föladva sohasem komolyan vett elveiket.

Történelmünk folyamán a magyarok voltak a legérintetlenebbek a két ideológiától. Magyarországra az antiszemitizmus a XIX. században áramlott be nyugatról, olyannyira, hogy rövid időre még egy antiszemita Istóczy-párt is ült a parlamentben. Vagy 10-12 képviselővel. De elképesztően hamar megbukott. Mialatt az ország a keletről menekülő antiszemita pogromok üldözöttjeit befogadta. A második világháborúban minden híresztelés ellenére utoljára Magyarországon vált véres valósággá a rasszista elmélet, ellentétben a többi európai országgal. A legtöbb zsidó üldözött hazánkban élte túl a nácizmust.

Most is létezik egy rasszistagyanús politikai mozgalom, a valódi veszélyt azonban nem ő jelenti, hanem a balliberális ellenzék erőtlensége. Olyannyira erőtlensége, hogy ismétlem: minden elvüket föladva ezzel a gyanús csoporttal szövetkeznek, és kétségbeesésükben még ostoba elszólásaikat is mentegetik. Ez azonban több mint buta taktika. Öngyilkosság.