Soha olyan gyorsan nem került a hírportálok harmadik helyére Orbán Viktor évértékelője, mint 2016-ban. Az elemzők épp, hogy nekiláttak újra megnézni a több mint egyórás beszédet, s vasárnap délelőtt nekilendültek a feladatuknak, amikor megérkeztek az első részvételi adatok Salgótarjánból a polgármester-választásról, majd az esti baloldali győzelmi mámort máris kiütötte a vezető hírek közül a világra szóló hír: Oscar-díjat nyert a Saul fia.

Pedig mindhárom esemény fontos és jelentős a magyar és a nemzetközi politika és közélet számára. Leginkább az első és a harmadik, de minden bizonnyal a salgótarjáni kormánypárti vereséget is habosítani fogja az Orbán-ellenes nemzetközi balliberális média.

Vegyük sorra: A miniszterelnök immár 18. évértékelőjét tartotta, második alkalommal a Várkert bazárban. A közönség szervezésének katonás rendje az idén elmaradt. Na, nem a meghívottak tekintetében, hiszen most is ott volt a magyar fideszes, polgári, nemzeti, keresztény értelmiség legjava, csak épp kissé tolongva az új helyszínen. A TEK minden igyekezete ellenére a székek elfoglalása kissé kaotikusra sikeredett, így a nyitott ajtóknál és a terem oldalánál jó néhányan állva hallgatták a miniszterelnököt, és szék nemcsak mondjuk Ókovács Szilveszternek nem jutott, de még Lázár János is mosolygós nyugalommal állva hallgatta főnökét.

De ez a tartalomhoz képest mellékes volt, mert a lényeg ilyenkor mindig Orbán mondandója. A miniszterelnök alapvetően rendhagyó évértékelőt tartott. A kormányzati teljesítményt nagy ívűen és igen tetszetősen 2010-től indította és az összes jelentős, valóban pozitív eredményt felsorolta. E munkát nagyobb történeti távlatba helyezte, s a maga, illetve kormányának megítélést e perspektívából értékelte.

A 2015-ös évről azonban csak egyetlen dimenzióban beszélt: a migráció kapcsán. Persze közben megtudtuk, hogy ha az IMF-el elbírt a kormány, akkor nyilván a Klik 17 milliárdos adósságát is kezelni tudja majd, valamint érdekes szakpolitikai színfoltja volt a beszédnek az egészségügy kapcsán tett miniszterelnöki kijelentés, miszerint az egészségügybe öntött ötszázmilliárdból a vidéki kórházak már rendben vannak, ezért most egy új nagy kórházat kell építeni Budapesten. A beszéd ezen pontján nyilván nemhogy a vidéki egészségügyiek, de még a teremben ülő orvosok is meggörnyedtek székükben, és igazából csak az európai történelmet megrengető migráció témájának taglalásakor tudtak újra visszakapaszkodni egyenesbe.

Merthogy Orbán 18. évértékelőjének ez volt a veleje. És a beszéd ezen – leghosszabb – része viszont valóban történelmivé teszi a 2016-os miniszterelnöki évértékelőt. Nyelve, szótára, logikája és teoretikus egyértelműsége mindenkor tükrözni fogja a 2010 utáni orbáni politika lényegét és a harmadik Orbán-kormány álláspontját az újkori muszlim népvándorlás kapcsán.

A kormányfő mindezek mellett a magyar diplomácia mozgásterét is kijelölte, amelyben a maga részéről semmilyen erkölcsi piedesztált nem tart helyesnek a világpolitikai szereplők minősítésére akkor, amikor világtörténelmi veszélybe került Európa mint kontinens, az EU mint politikai közösség és Európa mint önálló, szuverén nemzetek közössége. S bizony e téren mondjuk Németország három éven belüli pálfordulása Oroszországgal és Törökországgal szemben igazolja is Orbán alapállását. Három évvel ezelőtt Merkel még Putyin megrendszabályozása mellett és a török uniós csatlakozása ellen foglalt állást, hogy aztán az ISIS felemelkedésével 2015 őszétől ő legyen a – koppenhágai kritériumokat semmibe vevő – Erdogan-rezsim legfőbb csatlakozási támogatója, és Putyin szíriai bombázásának második számú lehetővé tevője. A brüsszeli kórusból Orbán kimaradt, így azok pálfordulásából is. Következetessége e téren pedig lassan, de biztosan hozta, és hozza számára a nemzetközi diplomáciai eredményeket, még ha a Pál-fordulók dühükben nem hajlandók is elismerni eredményeit.

A beszéd legerősebb része a „Valóság az, hogy…” rész volt. A miniszterelnök itt valójában mindazt a látásmódot képviselte a modernkori muszlim térfoglalás kapcsán, amelyet 2015 nyarától néhány keresztény konzervatív elemző már az előtt képviselt, hogy a kormány egységbe kovácsolta volna látásmódját és cselekvését a muszlim honfoglalásról. A párhuzamos társadalmak problémái, a no-go körzetek, a bűnözés és terrorizmus, vagy az asszonyainkra támadó falkák képe tételesen mutatja Orbán nagypolitikai rezonálását és helyeslését e látásmód iránt.

Ennek kikristályosodása lett 2016-ra az a mondata, hogy kvóta ügyben „Brüsszelt meg kell állítani!” És e hasábokon elsőként megjelent, s viharos támadásokat kapó intenció is beérett, miszerint az egyre növekvő migrációs nyomás elkerülhetetlenné teszi újabb kerítés megépítését, és a hadsereg bevetését egészen az ukrán határig. (lásd Kerítéskényszer 2015. szeptember 24.)

Orbán minden szavának súlya van a migrációval kapcsolatos részekben. A népszavazás elrendelése – bár jogi kimenetelével kapcsolatban vannak aggályaim – de egyértelműen „kard ki kard” alapállású Merkelel és Junckerrel szemben. Ha annyira biztosak politikájukban, nosza merjék megkérdezni nemzeteiket, s az európai démosz e nemzeti népszavazásokon megszülető eredménye alapján vállaljon szerepet a valódi menekültek befogadásában – ha akar. És ha nem, az is szuverén jogállásukból következik.

Talán Jean Bodin e tiszta szuverenitásképletének világos kimondása a legnagyobb erénye Orbán 18. évértékelőjének, amelynek valódi politikai tartalmát és üzenetét egy magyar népszavazás Brüsszelt elutasító eredménye adná. Ha netán a népszavazási kérdés elbukna az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés d) pontja alapján, amely szerint nem lehet népszavazást tartani a kormány által feltett kérdésről, akkor bizony óriási presztízsvesztés lesz az ügyben. Felelőse pedig… De reménykedjünk. A miniszterelnök által összefoglalt nemzeti álláspont a muszlim népvándorlásról a liberális bevándorláspolitika és a muszlim népvándorlás pártolói számára egyet jelent a politikai két vállra fektetéssel.

A beszéd hazai médiaéletét viszont egy látszólag korántsem jelentős időközi polgármester-választás igencsak lerövidítette. Salgótarjánban ugyanis győzött az egyesült baloldal a Tarjáni Városlakók Egyesületének támogatásával. Méghozzá nem akárhogy és korántsem olyan országos hangulatban, amilyenben korábban Tapolcán és Veszprémben vesztett időközi választáson a Fidesz–KDNP. A szavazatok 100 százalékának összesítése után a szocialista színekben politizáló, eddigi alpolgármester Fekete Zsolt 7840 szavazattal 51,96 százalékkal verte legnagyobb ellenfelét, a Fidesz–KDNP támogatottját, Simon Zsoltot, aki igencsak lemaradva, 6038 szavazattal a voksok 40,02 százalékát tudta csak megszerezni.

Az utolsó napközbeni jelentés szerint a szavazók 45,97 százaléka adta le a voksát fél hatig, így valószínűleg a város több mint fele részt vett a választáson. Ez azért nagyon fontos tény, mert miközben az országos hangulat ma inkább a kormánypárt vezetését mutatja, addig a salgótarjáni helyi választáson a proteszthangulat annyira erős volt, hogy a 2014-es választási részvételhez képest is több mint tíz százalékkal mentek el többen, és csúnyán behúzták az ellenzéki jelöltre az x-et.

Persze lehet most azt mondani, hogy, hát Tarján amúgy is „komancs fészek volt” (az előző, elhunyt polgármester szocialista volt – a szerk.) és – Bayer Zsolt örökérvényűjével élve – a „fekete öves kommunisták” itt mindig jól álltak, de talán helyesebb, ha inkább a „Kész Zoltán-effektus” oldaláról közelítünk. Merthogy Kész abban a Veszprémben nyert, amelyik jobboldali fellegvár volt, és Navracsics Tibor stabilan hozta mindig a körzetet. Persze más a képviselő- és más a polgármester-választás is. Tudjuk, de Salgótarjánban inkább az Orbán-ellenesség jutott győzelemre.

A két rivalizáló kampány szlogene, miszerint az egyik migrációpárti (Fekete), míg a másik Klik-funkcionárius (Simon) nem túl sokat nyomott a latba. Talán inkább az utóbbi a Klik országos megroggyanása miatt. Az azonban elemzést igénylő tény, hogy a Jobbik gyengén szerepelt. Szavazói nem tűntek el, hanem az erősebb protesztjelölt felé húztak. Ők nem Gyurcsány és Tóbiás pártjára szavaztak, hanem az Orbán- és Fidesz-ellenes jelöltre, akiben meg akarták testesíteni hétköznapi bajaik kifejeződését és a fennálló hatalommal szembeni dühüket.

A Jobbik és a baloldal közötti átjárás egyben azt is mutatja, hogy teljesen téves Vona Gábor azon felfogása, hogy a Jobbik behúzódott a polgári néppártiság világába. Salgótarján pont azt mutatja, hogy e néppárti kísérlet a nehéz sorsú keleti településeken többet visz, mint hoz. És végül szegény Thürmer Gyula kitartó indulása és 1,8 százaléka ismét azt mutatja, hogy a kormánypárti politikai környezetépítés tőkelogikája bizony véglegesen gyarmatosította a kommunistákat (is). Salgótarjánt kormánypárti részről tehát nem lehet úgy lesöpörni az asztalról, ahogy Veszprémet és Tapolcát lehetett, miszerint ezek a ciklus elején, az elpártoló pillanatnyi országos hangulat és a sete-suta internetadós ellenzéki hangoskodás eseti győzelmei. Nem, itt valami más van. Elisabet Noelle Neumann elhallgatási spirálról írt művét ideje lesz elővenni…

Erdogan akkor nem tudta megszerezni a kormánypárti többséget Törökországban, amikor közjogi hatalma csúcsán állt. És finoman szólva, elég sok hatalomtechnikai trükkjébe került, hogy rá fél évre nagy nehezen megmaradjon pártja a kormányon…

És aztán jött a Saul fia. És az Oscar-díj. 32 év várakozás után. Akkor is náci téma, most is. A nagy versenytárs a Musztáng, ami a muszlim világban küzdő nők helyzetét mutatta be, nem volt elég aktuális a Filmakadémiának. Örülünk. Gratulálunk. A siker az alkotóké és Magyarországé is.