A lovagteremben összegyűlt mindenki, akinek szava volt a nyugati féltekén. Frank földről, Itáliából, a szent birodalomból. Megint az volt a téma, hogy a magyar állam még mindig túl erős, hiába a nyílt támadások és az ezer apró trükk.

– Bevettük őket magunk közé, nem tiportuk el a vacak kis országukat… – dörögte a császár, nem véve tudomást a háttérben kuncogókról. „Eltiporni… Búvár Kund megfúrta a hajóinkat, a katonáink hanyatt-homlok menekültek, szétszórva vértjeiket a hegyek között.” – Elvettük a régi eszméiket, megsemmisíttettük a pogány mítoszaikat, még az írásukat is betiltottuk, hogy érjék be a római ábécé 26 betűjével. Sőt, elég jól egymásnak ugrasztottuk őket – tette hozzá, és cinkosan a kis csoportra pillantott, akik Pannóniából érkeztek, és most éppen a sarokban zabálták be a németek asztalán megmaradt ételt és italt.

– Elárasztottuk a fehérvári udvart germánokkal és taljánokkal – folytatta. – Megakadályoztuk, hogy a fia, Henrik, akit ők Imrének neveznek, örököljön. – Tekintetével újra a magyar urakat kereste, akik vigyorogva dúdolták: „Megrendelni egy-két vadkant jó pénzért mindig lehet…” – A sajtóban folyamatosan bíráljuk és gyalázzuk ezt a dilettáns, szélsőséges Stefánt – biccentett a média megjelent munkatársai felé, s odadobott egy zacskó aranyat. – Beleírattuk az Intelmekbe, hogy az idegeneket be kell fogadni. Koppányt felnégyeltettük, Vazul szemét kiszúrattuk, a fiait elüldöztük. Csak a csoda maradt nekik.

Ekkor hírnök jő lihegve:

– István felajánlotta az országot Szűz Máriának.

– Na, hát ennyi… – legyintett a császár. – Ezzel aztán nem sokra mennek. Ez bizony egy történelmi anakronizmus. Magyarország… Nevetnem kell. Nem adok száz évet, és sehol sem lesz ilyen fura nevű alakulat!

És együtt kacagott a német-római császárral a burgund király, a normann herceg, Kasztília királya, a szicíliai királyság ura, a velencei dózse, de még a bizánci császár, sőt a kordovai kalifa is. Még hogy Magyarország!