A fehér nővér

Rettegésben teltek elmúlt hónapjaim. Még az év elején közölték velem, menthetetlenül súlyos műtét vár rám. Félelmem oka: a hiszterodefetisták szerint a romba dőlt magyar egészségügy. Szorongtam, mert a műtét előtt kardiológiától az urológiáig alapos kivizsgálásra volt szükségem, „kivéve a nőgyógyászatot”. Ennek a kilátástalan jövőnek azonban hősiesen nekirugaszkodtam, mint valami Verne-hős, hiába kurrogott az ellenzék. Igaz, értünk aggódó, tényt föltáró, magatehetetlen és felelőtlen és álságos gondoskodásával. Bedőltem nekik.

Mivel a Rákos úti rendelőintézethez tartozom, háziorvosom utasítása szerint gondosan körbelátogattam az előírt szakrendelőket, ahol a „romok” között botorkálva a legkülönfélébb vizsgálatoknak vetettem magam alá. A vizsgálatok – nyilván az összedőlt egészségügy miatt – majd’ egy hónapig tartottak a legkülönfélébb gépekkel. Vérvétellel, baktériumtenyészettel, ami nem lehetett különösebb gond, hiszen a romok közt patkányok szoknak leledzeni, amelyek terjesztik a baktériumot meg a vírust is meg minden. A Rákos úti rendelő pimaszul tiszta, gondozott, gépekkel jól fölszerelt kínzókamráiban orvosok és asszisztensek kéjes gonoszsággal próbáltak ki testemen minden műszert (kínzóeszközt), a kardiológus főorvosnő pedig kifejezetten kísérletezett rajtam majdnem két hétig, és aggódva engedett műtétre, de csak azzal a kikötéssel, hogy utána jelentkezem: minden rendben ment-e. Mindez nyilván azért, hogy sandán ijesztgessen, és nyilván nem törődött velem, a beteggel.

Mivel a Honvédkórházra vagyok igényjogosult, a középkori megkínzatásoknak ott vettettem alá. A minap hívott föl kedves barátom, István, és sajnálkozott: ippeg akkor olvasta és látta az interneten, a Honvédkórházban éheztetik a betegeket. A lencsefőzeléket meg a Zilahy-levest (valamit visz a víz). Tény és való, reménytelen helyzetbe kerültem, mert leleteimben rögzíttetett, hogy cukros vagyok, és ezért diétás kosztot kaptam. Hiába zokogtam a könyörtelen diétás nővérnek: kedveském, én marhapörköltön, pacalon, sóleten, szegedi halászlén, csülökpörköltön, tűzdelt birkacombon diétázom otthon, és a legdiétásabb étkem a csípős gulyásleves túrós csuszával, rápörkölt szalonnával! Elutasított. Tehát ebben is az ellenzéknek van igaza.

Orvosom a legkorszerűbb módon műtött meg, úgy, hogy másnap már fölkeltem és jártam. De a fanyalgoncok kitanítottak! Mindezt csak azért, hogy mentől hamarébb szabadulhassanak tőlem.

A megdöbbentő élmény műtétem éjszakáján ért, már fájdalom nélkül fekve ágyamban.

Úgy éjfél körül piros ruhás mentők szörnyű aggastyánt hoztak be, Parkinson-kórost, kulcscsonttöréssel. Később tudtam meg, hogy ez az apám-korú beteg két évvel ifjabb nálam. Hörgött, jajgatott, félig önkívületben. És akkor megjelent a FEHÉR NŐVÉR. Az éjszakai ügyeletes. Injekciót adott a szerencsétlennek, jajgatása hirtelen megszűnt. Frissítő hideg, nedves szivaccsal törölgette a homlokát, az arcát, megsimogatta csontváz-kezét. Majd elvitték. Kérdeztem a fehér nővért: műtik? – Még nem – válaszolta –, előbb kivizsgáljuk. Most csak rögzítjük a vállát. Vagyis megint igazuk volt a defetistáknak. Még megkínozzák egy kissé a műtét előtt. És még a tanúja lehettem, hogy hatalmas, fölfújt gumiágyra fektették, a fölfekvést kivédendő.

Rita! Sokáig tipródtam, megírjam-e a fehér nővér nevét, mert a többi nővérke sem volt kevésbé gondoskodó, áldozatos. Sőt, amikor kidöntöttem a pisimet az ágyamra, szó nélkül tisztába tettek engem is, ágyat is, mint legkisebb unokámat, Kingát teszi az anyja. Végül a nagy élményt mégiscsak a fehér nővér, Rita ember-betegszeretete sugallta. Pokoljárásom befejezéseként két gyógytornász gyötörtetésein estem túl. Nem elég, hogy jól képzett szakemberek, a tetejébe még fiatalok, sőt csinosak is voltak.

Az elmúlt évben koromhoz illő barátaim kórházról kórházra vagy tizenöt helyen jártak. De csak két műintézményre panaszkodtak. Vagyis a hiszteroidák mindent túloznak? Lehet, de én nem túlzom el a nyafogoncok politikai alkalmatlanságát.