A bűvészek – vagy ha úgy tetszik, mai szóhasználattal illuzionisták – egyik legfőbb fegyvere, hogy elterelik a közönség figyelmét, így hiába nézzünk, valójában nem látjuk a lényeget. Nos, erre a trükkre a politikusok és a média képviselői is képesek. Ezt megtapasztalhattuk 2002-ben, de sajnos az elmúlt hónapokban is. Vegyük példának okáért Orbán Viktor múlt pénteki országértékelőjének helyszínét, a Várkert Bazárt. A kormányfő az elmúlt négy év egyik jelképeként említette – de a történet bizonyos tekintetben a legutóbbi időszak hazai közéletének eseményeit is jól szimbolizálja.

Számtalan élcelődő sajtóhír szólt arról, hogy az épületegyüttes felújításának több ütemét is ünnepélyesen átadta a kormány. Mások arról mutattak képeket, hogy az avatás pillanatában itt-ott hiányzott a fuga, ideiglenesen került csak helyére egy-két macskakő. Pedig valójában mi történt?

Egy alapvetően gyönyörű, ám három évtizede romos és életveszélyes állapotban felejtett építmény végre nem szégyenfoltja, hanem (újra) egyik éke lett a Duna-partnak, sőt, az egész fővárosnak. Olyan hely, ahová büszkén vihetjük el a turistákat, mondván: ilyen zseniális volt Ybl, erre volt képes a magyar építészet a XIX. században, s mi, maiak, megbecsüljük ezt a csodát. Mint ahogy egészen más szájízzel tekinthetünk körbe a Kossuth téren is: míg pár éve az Országház épületét egy lezárt, töredezett aszfaltú parkoló vette körül, ma úgy néz ki a környezet, ahogyan azt az ember a nemzet főterétől várja. Pedig mennyit támadták a felújítást…

Ami a Várkert Bazárral történt kicsiben, az történik az ország kapcsán nagyban. Sokszor, sok helyen mutogatják „a hiányzó fugát” – sajnos olykor van mit –, minek következtében sokan elbizonytalanítva teszik fel a kérdést: ezért szavaztam a Fideszre? Bár az ország újraépítése (legalább) nyolcéves rombolás után jóval hosszadalmasabb folyamat, mint egy műemléké vagy egy téré, a „honnan hová jutottunk szűk öt év alatt?” kérdésre válaszolva nincs okunk a szégyenkezésre.

Sokan azt várták a nemzeti-polgári oldalon, hogy végre megszabadulhatunk a 2004. decemberi ötödikei népszavazás szégyenétől, s a szívükben mindvégig magyarnak maradó külhoni testvéreink papíron is magyarok, magyar állampolgárok lehetnek. Teljesült.

Másoknak az volt a legfontosabb vágyuk, hogy a rendszerváltozáskor demokratizált, ideiglenes alkotmányt végre új alaptörvény váltsa fel, olyan, amelyben a haza és a keresztény szellemiség is megjelenik. Ez is megvalósult.

Sokunk régi vágya volt, hogy a „tanuljunk meg kicsiknek lenni” mentalitás jegyében bólogató Jánosként viselkedő magyar külpolitikát végre olyan irányvonal kövesse, amelynél nem mások elvárásai, hanem Magyarország, a magyar nemzet érdekei érvényesülnek. Ezt látjuk most.

Tudtuk jól, hogy a magyarság megmaradásának egyik legfontosabb sarokköve, ha egyre több lesz a boldog, többgyermekes család. A miniszterelnök az országértékelőben elmondta az adatokat: többen házasodnak, kevesebben válnak, nő a születésszám, kevesebb az abortusz. Vagyis, ha még az út elején is járunk, elindultunk. Köszönhetően annak, hogy a kormányzat – nem csupán kampányszerűen, hanem kiszámíthatóan – segíti ezt a folyamatot, például családi adókedvezménnyel, gyed extrával, az otthonteremtési kedvezménnyel.

Amikor 2006-ban azt olvashattuk a Kóka-minisztérium fizetett hirdetéseiben, hogy „minket irigyel” Európa, még csak sejtettük, hogy nagyon nincs így. Aztán 2010-re, a „trükkök százainak” köszönhetően oda jutottunk, hogy az összeomlás szélére került, azóta is válsággal küzdő Görögország mellé pozicionáljanak bennünket. S bár nem lettünk gazdag ország, nincs kolbászból a kerítés, az viszont tény, hogy visszafizettük az IMF-hitelt, megszűnt az uniós túlzottdeficit-eljárás, a gazdasági növekedési adataink pedig az utóbbi időszakban valóban irigylésre méltónak számítanak Európában. Sőt, a világon is. Persze igaz, hogy sokaknak még mindig nehéz, ám a gyakorlatilag nem létező inflációnak, a lassan, de növekedő reáljövedelmeknek, a csökkentett rezsinek köszönhetően mind többeknek könnyebb. Mint ahogy sok százezren lélegezhettek fel, mert kikerültek a devizahitelek sokszor halálosnak hitt öleléséből. Ki hitte volna ezt öt-hat esztendővel ezelőtt? De azt is nehezen hittük, véget ér az a sokéves folyamat, hogy egyre csökken a munkahelyek és nő a segélyezettek száma. Ma meg ezt látjuk, hiszen van munkahelyvédelmi akcióterv, vannak új álláshelyek, van közmunka, Magyarország immár nem segélyország.

Ha tehát megvonjuk a kormányzás eddigi mérlegét, ne hagyjuk, hogy gyakran hazug szavakkal eltereljék a figyelmünket mindarról, ami igazán fontos. Ha azt halljuk, az Orbán-kormány kudarcot vallott, mutassuk meg a 2010 előtti adatokat és a mostaniakat. Képletesen szólva, a Várkert Bazár pár évvel ezelőtti fotója mellé helyezzük oda a mostani fényképet. Beszéljenek a tények, a tettek!

És persze ugyanez igaz a Fidesz „polgáriságáról” szóló vitára is. Lehet, hogy egy politológus, egy reklámszakember számára ez csupán egy termék. S tudjuk azt is, a hangzatos jelszavak gyakran ellenkező irányú törekvéseket takarnak. Hiszen a szocialista párt kormányzásai idején nem a szegényekkel, hanem kizárólag saját milliárdosai zsebének tömködésével volt elfoglalva, míg a „liberális”, és szerencsére a történelem szemétdombjára került szabad demokratáknál kirekesztőbb párt azóta sincs a magyar közéletben (persze, a véletlenül itt felejtett Fodor Gábor maximum kétszemélyes szervezetét nem tekintjük pártnak), beleértve az előítéletességre ugyancsak hajlamos Jobbikot is.

Ám a Fidesz és a KDNP törekvéseit nézve – ha picit megnyugodtunk egy buta interjú szerencsétlen mondatainak olvasása után – szemernyi kétségünk sem lehet, hogy ez a kormányzás nemzeti, keresztény szellemiségű és polgári. A nemzetben gondolkodás, a keményen dolgozó, de elszegényített rétegek és a középosztály felzárkóztatására való törekvés, a családok védelme és támogatása, a magyar érdekek határozott képviselete csupa olyan irányelv és erény, amely nekünk fontos. Nekünk, polgároknak.

Úgyhogy itt az ideje felemelni a fejünket, felsorakozni a magasan lengő zászló mögé, félretolni a lényegtelen apróságokat és hazugságokat, s megmutatni, mi is történt 2010 óta Magyarországon!

Ezelőtt három évvel, bár készen volt a nyugati forgatókönyv Orbán Viktor megbuktatására, a Békemenettel megvédtük a kormányt és az országot. Aztán 2014-ben, bár visszaküldték a kistafírozott Bajnait a balliberálisok messiásának, újra nyertünk kétharmaddal. Goodfriend sincs már itt, pedig ősszel milyen boldogan sétált az internetadós tüntetők között, nem sejtvén, hamarosan kifulladnak az álcivil tüntetések. Most tehát, a veszprémi választás bosszantó közjátéka után ugyanarra van szükség, mint amit már többször is megtettünk, összefogva, közösen sikert aratva. Hiszen ezért is vagyunk polgárok: nem csupán magunkért, hanem egymásért is ugyanolyan eltökélten harcolunk.

Bándy Péter