Nem most van a férfinap, tudom. Jó egy hónapja volt. Fel is jegyeztem, hogy majd írok róla, aztán valami migránsos elmebaj eltérített szándékomtól, másfelé vezérelte tollam, s most kerül rá sor. De amúgy nem értem, miért kéne egy írás apropójául szolgálni, hogy aktuális vagy sem? Nem mindegy az? Aki túlzottan ragaszkodik az aktualitásokhoz, az a szememben gyanús figura, biztos okostelefonnal jár, hisz az emberek egyenlőségében, s Deim Pál képeire licitál valami belvárosi galériában.

Férfiak világnapja – vagy valami hasonló a hivatalos neve. Én ezt sosem tartottam nyilván, lévén ezt is ilyen kvótabaromságnak tartom, hogy az egyenlőség nevében a nőnap mintájára most legyen férfinap is, holott nyilvánvaló, hogy ettől még a nőnap marad a biznisz, nőnapkor emelik hatszorosára az árakat a virágosbódénál, és ettől még nőnapkor hisztizi ki az összes érintett a neki önként kijárót, és egy férfi sem fog kihisztizni gyulai kolbászt, zoknit vagy a Marcus Aurelius-életrajzot.

Csak azt nem értem, hogy kedves nőismerőseim – már aki figyel erre egyáltalán – miért mindig eltökélt szittya (vagy nem szittya) harcosokat osztanak meg a férfinap illusztrálására. Miért az íjfeszítő, komor, kardot büszkén emelő férfi az ideál?

Pont az ilyen férfi az, akivel „nem jár jól”, aki a saját útját járja, és nem törődik vele. Akire a nő számíthat, az bizony a lenézett „apukatípus”. Aki nem látványos, de ott áll a betegágy mellett, hozza a gyereket az oviból, és lemegy krumpliért, ha az asszony ágynak dőlt. A lováról büszkén néző harcos nem megy le krumpliért, tekintetét az égre szegezi, s ellovagol vagy a Grálért, vagy a metafizikai örök igazságot keresni.

Amúgy a férfiak nagy része is mindenét kitevő, motoron magát kellető bőrruhás amazonokra vágyik, akik a lehető legtöbb kellemetlenséget okoznák neki, és annyi örömük lenne egy ilyenben, mint egy adósságtörlesztési felszólítólevélben. Hej, furák az emberek, bizony furák.