Az előkelő pesti vendéglő különtermében az osztálytalálkozóra összegyűlt, immár őszülő és pocakosodó egykori barátok négyen ültek egy sarokasztalnál. Miután megbeszélték, kinek mekkora háza, milyen autója van, merre járt nyaralni, síelni, és hetente hányszor kell ahhoz teniszezni, hogy ne hízzanak el végletesen, a politika is szóba került. Az Armani-öltönyös, budaörsi vállalkozó, aki a horvát tengerpartról ugrott haza a bulira és másnap kora reggel már indult is vissza, mert befizetett egy jachtkirándulást a családnak, szokott nagy hangján a miniszterelnököt szidta.

– Miből van annak pénze a lányát Svájcban taníttatni, mi? A közalkalmazotti fizetéséből – röhögött. – És micsoda házban lakik, a budai hegyvidéken! Vajon hogyan kapaszkodik fel oda valaki a felcsúti parasztházból?

– Ti is Kőbányán laktatok, emlékszem, és mindig megetted az uzsonnámat… – nevetett a mellette ülő.

– Az más. Én nem közpénzből élek, nem vagyok léhűtő politikus. Én bizgerentyűket hozatok be Kínából, azt minimálbéres segédmunkásokkal átalakíttatom bumszlikká, és baromi felárral eladom a műkörmösöknek. Én hasznos tagja vagyok a társadalomnak, nem lopom a pénzüket, mint az Orbán.

– Ja, megírták az interneten is, hogy övé az egész Tokaj, és bőröndben hozza haza a lóvét az adóparadicsomokból. Én láttam is őt tavaly a Kajmán-szigeteken, amikor felvettem az osztalékaimat a trutymógyáram után.

A negyedik férfi eddig hallgatott, most csendesen megszólalt:

– Nekem se trutymógyáram, se bizgerentyűim nincsenek, de mindennap hálát adok az Istennek, hogy Orbán volt a miniszterelnök, amikor meg kellett állítani a migránsok beözönlését. Kiderült, hogy vagyunk ezzel így legalább hárommillióan az országban. Azt gondolom, nekem és valószínűleg a többieknek is megérne havi száz forintot, hogy ez így is maradjon. Az háromszázmillió forintos fizetést jelentene Orbánnak. Ez lenne a reális. És akkor legalább nem kéne agyalnotok azon, honnan van pénze szőlőt venni.