Amióta elhangzott az egy a tábor, egy a zászló mondat, sokan azt gondolják, hogy a Fideszen kívüli jobboldali politikai térben mozogni valamiféle bűn. Mások pedig azt, hogy élmény. Szerintünk egyik sem. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy – legalábbis jelenleg – a Fideszen kívüli jobboldali térben vagy szánalmas amatőrök, vagy leszerepelt figurák mozognak. Ezzel a Fidesznek egyrészt szerencséje van, másrészt piacképes jobboldali váltóerő hiányában nyugodtan alhatnak a vezetői.

A Fideszen kívüli jobboldalhoz nem soroljuk a Jobbikot, mert most, amikor ezeket a sorokat írom, a Jobbik éppen néppárti korszakát éli, amelynek lényege, hogy a Kádár-korszak kisemberétől a hazai cigányságon át mindenkit a keblére ölel, aki szavazatot hoz neki. Tartok tőle továbbá, hogy mire ezt a mondatot leírom, Vona Gáborék boszorkánykonyhájában kifőznek valami újat, és a rájuk jellemző rugalmassággal állatvédők vagy feministák lesznek, ha éppen úgy tartja úri kedvük. A Jobbikot tehát hagyjuk, már elmúlt a hanuka, lássuk inkább a többieket.

A Fideszen Kívüli Jobboldali (a továbbiakban csak FKJ) pontosan meghatározható, kiszámítható lelkülettel politizál. Alapélménye a sértettség. Megsértődött, mert egykori pártja, mozgalma eltűnt, ő pedig politikai vereséget szenvedett. Mindezért Orbán Viktort és pártját okolja, pedig egyszerűen csak az történt, hogy arra a portékára, amelyet fennhangon kínálgatott az eszmék piacán, nem mutatkozott kereslet. Az FKJ másik alapvető vonása a sznob urizálás. A Fideszt plebejus tömegpártnak tartja, amelynek alapítói egészen addig nem ettek késsel-villával, amíg ő, az FKJ meg nem mutatta, mire való az a sok furcsa szerszám a tányér mellett. Ő viszont – amint azt minden létező alkalommal elmondja, leírja – már akkor konzervatív és keresztény volt, amikor ezek még ki sem bújtak a tojásból.

Pedig dehogy volt konzervatív, mondjuk, 1985-ben. A pártállamban egyetlen módon politizálhatott az ember: balról. Aki nem ment bele a játékba, az a Népsportot járatta, és fenekező horgászattal ütötte el az időt 1948 és 1990 között. Az FKJ annak idején bizony, nem járt olyan sűrűn templomba, és nem lázadt annyira, ahogyan ma emlékszik. De azért köszörüli a nyelvét, mondjuk, Bayer Zsolton, és lépten-nyomon idézgeti a Fidesz „liberális korszakát”, mintha éppen az embernek nem volna egyéni joga nézeteinek megváltozása, tévedéseinek kiigazítása.

Az FKJ mellett fájdalmas gyorsasággal elvágtatott a világ. Utolsó politikai ingerei az Antall-korszakból származnak. Azt a világot értette, abban otthonosan mozgott. Bebiflázta a szemináriumi szöveget: Európa-ház, felzárkózás, integráció, jó szomszédság, partnerség. Nem túl bő a szókincs, de pompásan megélt belőle. Időnként összeröffen hajdani kollégáival, politikustársaival – ezeket az alkalmakat teadélutánoknak, zsúroknak nevezik, és hallj csodát, másnap minden baloldali lap tudósít róluk –, pincében vagy kisteremben, lényegtelen. Fontos ellenben, hogy ezeken a találkozókon tizenháromnál többen még soha nem voltak, és ez szükségszerű, különben a kezdeményezés elveszítené mozgalmi jellegét. A forgatókönyv mindig ugyanaz: minden résztvevő felszólal, és mindenki legalább negyven percig beszél. Tizenháromszor negyven az ötszázhúsz. Ötszázhúsz perc. Nem könnyű az FKJ élete.

A sértettségen és az urizáláson kívül az FKJ szellemileg is igyekszik karbantartani magát. Ha Debreczeni Józsefnek hívják, könyveket ír az ájuldozó baloldali közönségnek. Ha Herényi Károlynak, önálló gondolatoktól nem sújtott cikkben leplezi le a Fideszt a Népszavában. Ha Ungváry a neve (Rudolf vagy Krisztián, édes mindegy – kivéve, ha Zsolt), minden mondatát kényszeresen azzal kezdi, hogy ő igazi konzervatív, de… (ezután rendszerint valamilyen bődületes történelemhamisítás vagy egészen aljas beszólás következik). Ha Ángyán József az FKJ, akkor fájdalmas mosollyal az arcán eléd bocsát háromezer statisztikai adatot, és azokból a világ valamennyi állítását megcáfolja. Ha Tölgyessy Péter, akkor este tízre sikerül minden igekötőt definiálnia. Ha Mellár Tamás, akkor azt mondja, azt olvasta valahol, hogy az emberek kint, a való világban rettenetesen érzik magukat. Ha Sólyom László, akkor este, lefekvés előtt beveszi a láthatatlan alkotmány feliratú altatót. Ha Jeszenszky Géza, akkor naponta ötször, nyugat felé borulva imádkozik politikai korrektség nevű imaszőnyegén. Ha Chikán Attila vagy Raskó György, akkor nagy sóhajtással elszalasztott lehetőségeket említ, amely elszalasztott lehetőségeknél ő persze, éppen kormányrúdnál állt, de fátylat a múltra. Ha Gémesi Györgynek hívják, akkor párás tekintettel a becsületről beszél, és olyan izgalmas konkrétumokat, abszolút újdonságokat vázol fel alakuló pártja hevenyészett programjában, mint a korrupció felszámolása, vonzó jövő a fiataloknak, társadalmi megbékélés. Ha sok-sok FKJ találkozik, akkor úgy hívják őket, hogy Professzorok Batthyány Köre, csupa jeles kémikus, orvos, régész – de majd akkor adjanak politikai tanácsokat, ha Orbán Viktor önállóan, kislapáttal feltárt egy részleges lótemetkezést.

József Attilával szólva, immár kész a leltár. A panoptikum megelevenedett. És akkor arról a szédítő forgatókönyvről még nem is szóltam, hogy a választás előtt esetleg újra mobilizálható Kupa Mihály, Dávid Ibolya. Valamit csak kitalálnak majd az FKJ gazdái. Roppant izgalmas mozgásokra számítok a Fideszen kívüli politikai térben.