Fokozzák a hisztériát

Szalay Károly

Úristen! Hát csak egy asszonyember van talpon az ellenzékben, aki bölcs, okos, higgadt és normális? Fityiszt nektek fanyalgók, de ő Heller Ágnes. Előre megmondta az ellenzéki pártoknak, hogy mit kell tenniük, ha nyerni akarnak. Nem hallgattak rá, igaza lett, s megint ő az egyetlen, aki nem hápikol, nem „jajong, búsong a tájon”, hanem reálisan értékel. (Jézus Mária! Mekkora sajtfej-korong ez a Róna Péter! Trianont a nemzet jogos büntetéseként könyvelte el.) Még Tamás Gáspár Miklós is félrebeszélt, amikor az ellenzéket egyetlen okos kijelentéséért bírálta.

A megvert ellenzék (fenét megvertek – cáfolatául választásicsalás-hisztériájuknak, Pesten nyertek) a maga szűk kis körleteiben, sufnijában katasztrófatelepet, pánikgyárat vizionál, és azt igyekszik az egész országra kiterjeszteni. A szocialisták már lényegében nincsenek, a torzszülött liberalizmus zabigyerekei viszont még hörrentyűznek. Elfuserált liberális eszmék még elfuseráltabb kölyköncei. (Őrület! Egy párt, amely egy személyből áll, a rokonszenves langaléta Fodor Gáborból, aki többedmagával tette tönkre a liberalizmust Magyarországon, de legalább nem fél.)

Elképesztő, hogy a bal média (bal? Legföljebb balf…, de nem a fürdő) mit össze nem pánikol, és minő mód gerjeszti a kétségbeesést. Talán az ATV, talán a Klubrádió idéz betelefonálót, aki ilyesmiket nyögint: „Rettegünk!” „Sírunk és tehetetlenek vagyunk”! „Mit mondhatnak majd a szülők gyermekeiknek, hogy elvesztették a választásokat?” Belátják, hogy ez kóros agylágyulanc?

Mitől rettegnek ezek a mai hisztero-liberancok? (A drága Gyurkovics szava.) Már a nyolcvanas évek végén sem volt okuk a rettegésre, harminc esztendeje meg végképp nincs. Fogalmuk sincs arról, mi az igazi rettegés és a félelem.

A Kádár-korszak végén, amikor már szabadabb légkör uralkodott a művészetben, s nem volt kötelező a kincstári derű, ifjonc festők kiállítását néztem meg két rozzant, veterán barátommal. Az egyik horthysta földerítő pilóta volt, a másik ugyanaz a földön. Páncélozott, gumikerekű gépkocsizó. Egyfolytában röhögtek mellettem és csapkodták a hasukat a képek láttán. Egy idő múlva, mert idegesítettek, rájuk mordultam: mit komolytalankodtok? Menjetek ki a folyosóra röhögni! Mire a repülős földerítő odavonszolt egy képhez. Ezt olvasd! – mondta. A piktúra címe „Félelem” volt. A másiké: „Szorongás”, a harmadiké: „Lidércnyomás”.

– Ezeknek a nyomoronc pisis-pelenkás süvölvenceknek fogalmuk sincs, mi az a félelem, rettegés.

Azonnal megértettem, mire céloznak. A repülőtisztnek az volt a harci föladata, hogy az ellenség fölé röpüljön, s lövesse magát. A tüzérség pedig a sortüzek alapján bemérte az orosz elhárító ütegek helyét, és leágyúzták tüzelőállásaikat. A földerítő harckocsizó pedig megközelítette a fontvonalat, sőt be is hatolt az ellenséges állásokba, és lövetett magára ugyanezen célból. (Csudálatos unokabátyámnak, a hősi halott Szent­andrássy András ludovikás tisztnek ugyanez volt a harci föladata.) A kocsikázó megúszta nyolc sebbel, a pilótát háromszor lelőtték, kétszer átvágta magát az orosz frontvonalon, harmadszor fogságba esett. Mindezt persze nem tőlük, hanem a bajtársaiktól tudtam meg. És most én is visítok a „rettegőkön”, a „sírókon” – a röhögéstől. És a Kálmán Olgának panaszkodó „gyermekszerető” 22 éves óvónőn is, aki hirtelen reménytelennek látja jövőjét, és menekül külföldre. (És ezt persze, rettegve a hatalomtól, az ugyancsak félelemtől dermedt Kálmán Olgának meg is mondja, világgá kürtöli.) Nyilván mosogatni, takarítani. Szabadon. Félelem nélkül. Diplomával.

Lapszám: