A földet meg kell művelni, a teret be kell népesíteni. Ez szigorú korparancs: a nemzetek csak így tudják továbbélésüket biztosítani. A nemzetközi baloldal azonban nem népben, hanem lakosságban gondolkodik. A liberalizmus nem más, mint a nyugati kultúra oldószere.

Európa önfeladásának első stációja már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. A látleletet – talán nem véletlenül – egy közép-európai, erdélyi származású bölcselő fogalmazta meg a legplasztikusabban. A XX. század nagy román származású francia gondolkodójának, Emile Cio­rannak a diagnózisa jól rátapint e folyamat veszélyeire: „A népvándorlás ma nem tömeges helyváltoztatás, hanem folyamatos beszivárgás: apránként furakodnak be az idegenek a »bennszülöttek« közé, akik nagyon is vértelenek, nagyon is választékosak ahhoz, hogy lealacsonyodjanak egy »terület« eszméjéhez. Ezer évig tartó éberség után megnyitják kapuikat… Ha a franciák és a németek közötti hosszú versengésre gondolunk, aztán a németek és a franciák közöttire, azt mondhatnók, hogy valamennyiüknek, miután legyöngítették egymást, nem maradt más dolguk, mint siettetni a közös pusztulás óráját, hogy az emberiség más példányai váltsák fel őket. A régihez hasonlóan az új Völkerwanderung is etnikai zűrzavart fog támasztani, melynek fázisait ma még nem látjuk világosan előre.”


Fotó: ShutterStock.com

Évtizedekkel e sorok megjelenése után már tudjuk, hogy a második stáció: a tömeges törvénytelen migráció. Az ok: a Nyugat lemondó engedékenysége. Emögött pedig felsejlik a Kalergi-koncepció, és modern változata: a Soros-terv. Irányított, szervezett munka folyik a nemzetállamok lebontása érdekében. Céljuk: egy öntudat és közös azonosságtudat nélküli fogyasztómasszává gyúrt multikulturális társadalom. Hangosan zakatol a nagy teljesítményű agymosógép. A Nyugat vak pszichózisa előrehaladott tünetegyüttest produkál. Minderre az egykori kultúrteremtő központi térség sem immunis.

Földrészünk egykori vallási és szellemi centruma, Itália is térdre rogyott a Soros-terv komisszárjai előtt. A baloldali kormány nem törődik a nemzeti érdekekkel. A bevándorláspártiak szerint szükséges a migráció: a mezőgazdaság működéséhez elengedhetetlen a „feketemunka”. Magyarán: Olaszországban a hivatalos politika rangjára emelkedett a törvénytelenséget ajnározó felfogás. Cio­ran így fogalmaz: „Egy önmagát megvalósító nép, amelyik tehetségét eltékozolta, és az utolsó cseppig kimerítette géniuszának forrásait, úgy bűnhődik meg sikeréért, hogy semmit nem ad többé. Elvégezte feladatát, lecsavart lángú életre vágyik, de balszerencséjére ez nem áll módjában. Amikor a rómaiak – vagy amivé lettek – megpihenni vágytak, megindultak a barbárok tömegei.” E renyheség eredője az a henye szemlélet, amely alantasként tekint a kétkezi munkára. Így a mezőgazdasági teendőkre is. Pedig az a nemzet, amelyik képtelen saját földjét megművelni, elveszti a tér fölötti hatalmát. A gyenge, beteg és elkényelmesedett kultúrnépeket nem tisztelik a bevándorlók.

Így folytatja írását Cioran: „az ellenséges betörésekről szóló kézikönyvekben olvasható, hogy a császárság hadseregében és közigazgatásában szolgáló germánok egészen az V. századig latin nevet vettek fel. Ettől fogva a germán név jut túlsúlyra. Az élet minden területéről visszavonuló, kimerült urakat már nem rettegték és nem is tisztelték. Mivégre hívták volna magukat úgy, mint ők? »Végzetes tunyaság uralkodik mindenütt« – jegyezte meg Salvianus, az ókor egyik utolsó fanyar erkölcsbírája.” Nagy-Britanniában az első, Ausztria fővárosában pedig az ötödik legnépszerűbb név a Mohamed.

Közép-Európa tartja magát. Hiszen ettől a baljós szemlélettől és öngyilkos politikától alapjaiban tér el a magyar nemzeti kormány jobboldali filozófiája. Az utánpótlást nem képzetlen, téridegen jövevényektől várja. Családtámogatással és a születési kedv élénkítésével kívánja orvosolni a demográfiai helyzettel összefüggő bajokat, így a munkaerőhiányt is. A két gondolat tehát merőben különbözik: az egyik rövid távú látszatmegoldást kínál, a magyar modell a hosszú távú tényleges megoldást vallja. Az Orbán-kabinet nemcsak a határainkat védte meg, de a magyar termőterületeket is megóvta a külhoniak térfoglalásától. Minden harmadik gazda állami földet vásárolhatott, és ezzel összefüggésben jelentősen gyarapodott az agrárgazdaságban dolgozók száma.

Az eredmény nem maradt el, és önmagáért beszél. Az elmúlt négy évben a nemzetgazdaság húzóágazata a mezőgazdaság volt: 2016-ban a 2,2 százalékos nemzetgazdasági növekedés ötödét a magyar mezőgazdaság adta. A Fazekas Sándor által irányított agrártárca tevékenységét nemzetpolitikai szempontok vezérelték. Tudatos teremtő szándék, amely annak az ideának a jegyében született, amit Orbán Viktor miniszterelnök úgy fogalmazott meg: „magyar Magyarországot és európai Európát akarunk.” 

A szerző a Földművelésügyi Minisztérium tanácsadója