Akit érdekel, miért nem kapunk első osztályú, friss magyar zöldséget, gyümölcsöt, annak ajánlunk egy éjszakai sétát a nagybani piacon.

Megérkezik a termelő felcímkézett, gondosan előkészített, gyönyörűen csomagolt árujával. Aztán üldögél a teherautóján, és várja a vevőket. És a vevők jönnek is, csak éppen nem akkor vásárolják fel az epret, őszibarackot, paprikát, paradicsomot, amikor akarják. Mert a nagybanin ott köröznek a kigyúrt, szolizott bűnözők is, akik kivárásra játszanak. Ők a zöldségpiac valódi urai. Ott keringenek a termelők körül, és ha valaki idő előtt vásárolna tőlük, fenyegetésekkel elhajtják. A termelő óráról órára engedi le az árait, mert az egész napos munka után nem akarja hazavinni a friss zöldséget, gyümölcsöt, mindenképpen el kell adni valahogyan. Amikor aztán elközeleg a kapuzárás ideje, a nepperek vásárolnak. Az eredeti ár harmadáért birtokba veszik a magyar föld kincseit, a kisemmizett, szerencsétlen termelők pedig még annak a kis pénznek is örülnek, ami van, mégse mennek haza üres kézzel.

A nagybanin nincs külön alku, a nepperek mindent és mindenkit megfigyelnek. Nincs okoskodás, nincs magyarázkodás. Jönnek, mint a varjak, ellepik a területet, és elragadnak mindent. Az erősebb jogán einstandolnak. A termelők persze, mindent megpróbálnak. Van, aki csinos, fiatal lányát ülteti a platóra, hátha vele készségesebbek lesznek. Hát, nem lesznek. A lány akár Bécsbe is mehet rúdtáncolni, valószínűleg ez is lesz a vége, ha a család lehúzza a rolót, befejezi a kilátástalan küzdelmet.

A magyar paraszt, legalábbis ez a néhány tízezer ember, aki még annak tekinthető, semmi máshoz nem ért, csak a föld javainak megtermeléséhez. Azt viszont mesteri fokon űzi, monokultúrában verhetetlen, mert nemzedékről nemzedékre szállt tudása. A látástól vakulásig dolgozó, szorgalmas, tősgyökeres magyar termelőnek kellene a leggazdagabbnak lennie ebben az országban. Mégis ő a legelesettebb, benne vergődik a nepperhálóban, és csak annyi pénze van, hogy évről évre megéljen a családjával, fejlesztésről, gépvásárlásról a leggyakrabban nem is álmodhat.

A magyar mezőgazdaságból élők reménytelen helyzetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy huszonöt év alatt sem sikerült bűnözőktől és nepperektől mentes, állami felvásárlói rendszert kiépíteni. A magyar zöldség- és gyümölcstermesztésben túlságosan nagy pénz van, és a guanóként lerakódott bűnözői rétegek felfejtéséhez vaskéz kellene.

Pedig nyilvánvaló, mit kéne tenni. Kőkeményen ellenőrizni a számlákat, mert a termelőket számla nélküli forgalmazásra kényszerítik, a nepperek pedig utólag trükköznek. Az is jó volna, ha a hatalmas összegű közétkeztetést (a nepperek fő bevételét, amelyet természetesen külföldi áruból, minél olcsóbban teljesítenek) közvetlenül a termelőkhöz kötnék, a felvásárlói rendszer megkerülésével, helyi alapanyagból, helyi szállítással.

A másik súlyos probléma, hogy a nagybanin és az ország valamennyi zöldség-gyümölcs kereskedésében túlteng a külföldi áru. Pontosítsunk: a vacak külföldi áru. A chilei cseresznye, az olasz szőlő, az osztrák hagyma ízvilága, minősége meg sem közelíti a magyarét. Mégis ezt forgalmazzák, és van is rá igény, mert olcsó. A magyar termelő pedig üldögél a ládán, érzi, hogy valami nem kerek ebben a világban, őt kifosztják, nem kapja meg terméke ellenértékét. Mi, vásárlók is rosszul járunk, mert jobbára csak az ócska külföldi árut vásárolhatjuk. Az első osztályú, friss hazai áru ugyanis soha nem kerül magyar boltba, a nepperek azonnal külföldre szállítják a legmagasabb minőségű termékeket. Ezért van az, hogy a szülővárosomban, Szentesen a fóliából ismert kifogástalan, ép, hatalmas paprikák magyar piacon még véletlenül sem bukkannak fel. A magyar piacokon, így a Lehel téren és a többi helyen jobbára olyan szentesi paprika bukkan fel, amelyet otthon a leggyengébb osztályba sorolnak a fóliások. De lehet, hogy nem is szentesi paprika az ott a piacon. Budapesten, a nepperek sújtotta vásártereken ugyanis a paprika mindig szentesi, a dinnye hevesi, a parasztkolbász békési és így tovább. Nem igaz, hogy az eredetvédelem működik ebben az országban. A zöldségesek és a multik mindenre ráírják, hogy magyar termék, hamisítanak, hazudoznak. Amiért persze – hitelrontás és egy-egy tájegység mezőgazdasági kultúrájának lenullázása miatt – börtönbe kéne vágni az összes csalót és tolvajt.

Itt van a minapi dinnyebotrány. Az origós naivák prímán elélcelődnek azon, hogy megbilincselve elvezették a Tesco elé dinnyéjét kiborító őstermelőt. Pedig a képlet világos. Amikor a dinnye piaci ára 90-120 Ft/kg, akkor az idény kellős közepén (!) a Tesco 49 forintos akciót szervez. Persze, „szavatossági közeli” áruból, ami újabb kérdéseket vet fel. A tisztességtelen piaci verseny szankcionálásának irodalma van, üdvös volna komolyan venni a vonatkozó jogszabályokat. Ha pedig nem elegendő a jog írott betűje, a Magyar Országgyűlésnek meg kell tennie azokat a lépéseket, amelyekkel megvédik a magyar őstermelőket. Nyilván alig tudja valaki, de figyeljünk csak a riasztó számokra: tíz éve 13 ezer hektáron termeltek dinnyét Magyarországon. Ma alig több, mint a harmadán… A világ negyedik legnagyobb exportőréből lassan sereghajtók leszünk. Nem azért alakult így, mert a termelő ellustult, vagy elillant a tudása, hanem mert az áruházláncok tisztességtelen piaci magatartása térdre kényszerítette a magyar termelőket.

Én szóltam. És nem idegenekért, hanem a barátaimért, rokonaimért, szomszédaimért emelem fel a szavam. A hús-vér magyar emberekért, nem a „lakosságért”, az „állampolgárokért”. Ez utóbbiakat ugyanis nem sújtja jégeső, fagykár, nem kell permetezniük, szántaniuk, aratniuk. Nem ők kalkulálnak minden tavasszal a semmire, nem ők kockáztatják házukat, földjeiket minden egyes esztendőben.

Hanem a hús-vér emberek. Akik megérdemlik az állam védelmét. Kik, ha nem ők?