Forradalom? Na persze

Az elmúlt napok történései után sok olyan kommentárt lehetett olvasni, amelyek szerint „végre magára talált az ellenzék” és „a kormány napjai meg vannak számlálva”. Magam nem így gondolom, sőt ki merem jelenteni, az ellenzéki politizálás zsákutcába jutott a nyílt törvénysértések felvállalásával.

De ne rohanjunk ennyire előre, rögzítsünk inkább néhány alapvetést. Mivel az események az Országházból indultak, megkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk az obstrukció kérdésével. Fontos, hogy az obstrukció sohasem sért parlamenten kívüli jogot, legtöbbször pedig azt sem. Amikor a nekik nem tetsző törvény ellen az ellenzéki pártok háromezer módosító javaslatot adtak be, vagy a parlamenti vitában ugyanazt a javaslatot olvasták fel újra és újra, akkor obstruáltak. Ez sokkal inkább morális, mintsem jogi kategória, a mindenkori kormánytöbbség és a házvezetés dolga pedig, hogy kezelje a helyzetet és fenntartsa az Országgyűlés működését. Tegyük is rögtön hozzá, hogy effajta események egyáltalán nem példa nélküliek a világ egyetlen törvényhozásában sem; sőt nyugodtan mondhatjuk, ez a mindennapi ügymenet része.

Bár szintén nem szokatlan, de ehhez képest más kategória, amikor az ellenzék (egy része) politikai performanszot tart a parlamentben: molinókat feszít ki, hangosbemondóba kiabál és így tovább. Ezek a legtöbb törvényhozásban a házszabály súlyos megsértései, mindenhol szankcionálják az ilyet, ugyanakkor büntetés mindaddig a parlamenti jogon belül marad, amíg nem történik agresszió vagy egyéb bűncselekmény.

Ami viszont a magyar Országgyűlésben történt december 12-én, az túlmegy a fentebb részletezett kategóriákon. Hangsúlyozandó, hogy Magyarországon csak az arra alkotmányos keretek között feljogosítottak vádolhatnak bárkit, és ugyanez vonatkozik a bűnösség megállapítására is; véleményem szerint ugyanakkor a napnál világosabb, hogy az ülésszak utolsó parlamenti napján több ellenzéki képviselő is bűncselekményt követett el. Szándékuk a korábbiaktól eltérően nem arra irányult, hogy tiltott eszközökkel fejezzék ki politikai álláspontjukat, hanem az Országgyűlés munkájának ellehetetlenítésére, ha kell, erőszakot is bevetve. Ez nem obstrukció, nem is demonstráció, ez egyszerű bűncselekmény.

És amennyiben valaki úgy gondolná, hogy hiányzik az erőszakos elem, gondoljon csak bele bátran, hogy érezhette magát az ülésvezetésre kijelölt Latorcai János, amikor fizikailag akadályozták meg abban, hogy felmenjen a pulpitusra, majd pedig a jelen lévő kormánytagoknak kellett sorfalat állniuk, hogy ne essen bántódása. Ebben a tekintetben – bár sokkal kevésbé látványos – a tettlegesség és a fenyegetés között nem sok különbség van. A minősítésről persze majd dönt az illetékes országgyűlési bizottság, illetve a nyomozati szervek és a bíróság – amennyiben büntetőeljárás indul.

Az ellenzékiek célja nyilvánvalóan az volt, hogy kiprovokálják a házőrség közbeavatkozását és a nemzetközi média mutogathassa, amint országgyűlési képviselőket vezettetnek ki a magyar parlamentből. Ez persze a kormánypártok és a házelnök higgadtságának következtében elmaradt, de az események folyásának már így sem lehetett megálljt parancsolni. Hiszen, ha a Magyar Országgyűlésben lehet erőszakosan fellépni, akkor az utcán miért ne lehetne? Ha a 74 éves Latorcait lehet fenyegetni, akkor miért ne lehetne a belvárosban törni-zúzni, gyújtogatni, petárdázni, rendőröket dobálni, ráadásul Párizsban is éppen ez zajlik – mondhatná az egyszerű lumpenproletár.

Igen ám, csakhogy amíg Párizsban sok száz ezren vannak az utcákon immáron több mint két hónapja, addig nálunk egyszer sem verődött össze több néhány ezer embernél. Nem beszélhetünk mozgalomról, nincs valódi társadalmi elégedetlenség, ennek hiányában pedig támogatottság sem. Ez persze nem akadályoz meg egyes nyugat-európai televíziókat, politikusokat abban, hogy „magyar forradalomról” számoljanak be, de ezen mi már meg sem lepődünk. Miután az Európai Parlament a Sargentini-jelentésben azt deklarálta, hogy „Magyarországon félkatonai szervezetek tartják rettegésben a lakosságot”, illetve a „zsidó származású állampolgárok élete és vagyona folyamatos veszélyben van”, a „forradalomról” szóló tudósítás éppen csak füllentésnek tűnik.

Nem tudnak olyan képeket mutatni, amelyen gonosz karhatalmisták vernek csillogó szemű fiatalokat, azt pedig elhallgatják, hogy az „ártatlan”, „békés” tüntetők a keresztényeket gyalázzák, betlehemeket és karácsonyfákat gyújtanának. Arról is hallgatnak, hogy a hivatalosan a túlóraszabályozás ellen tüntetők között – az ellenzéki politikusok kivételével – szinte kizárólag huszonéves fiatalok vannak, akik a jogszabály alapvetéseivel sincsenek tisztában. De miért is kellene tisztában lenniük, hiszen őket biztosan nem érintik a munkára vonatkozó jogszabályok. Melósok tehát nincsenek, vannak viszont büntetett előéletű, eltakart arcú hivatásos zavargók, sokan köztük külföldiek.

Ehelyütt rögzítsük, hogy a békés gyülekezés joga Magyarországon mindenkit megillet, és ezt jelenleg senki sem vonja kétségbe. Pedig nem mindig volt ez így: 2006-ban az akkori szocialista–liberális kormánykoalíció lovasrohamot vezényelt a békés tüntetőkre, gumilövedékkel lőtték ki a szemüket, majd kitüntette azokat, akik a Magyar Rádió udvarán embereket kínoztak. Persze akkor nem volt „magyar forradalom” a nyugat-európai médiában, és Sargentini asszony is hallgatott az egész európai kompániával karöltve. Ma tehát szabadon lehet demonstrálni, de csak addig, amíg a tüntetés jogszerű. Ha pedig valaki gyújtogat, pirotechnikai eszközökkel dobálja a rendőröket, keresztényeket gyaláz, akkor az a legkevésbé sem jogszerű. Azzal szemben fel kell lépni. Ha ellenzéki politikus, akkor is.

És ezen a ponton térjünk vissza az előre levont konklúzióhoz: az ellenzéki pártok elszámolták magukat, politikai hasznot számukra nem hozhat ez a fajta magatartás. Merthogy a következő parlamenti választásig sok van még hátra, a következő ülésszak viszont februárban kezdődik. És akkor mit fognak csinálni? Decemberi különszámukat fokozni már nem tudják, ha megismétlik, az büntetőjogi szempontból lehet releváns, politikai­lag viszont nincs új tartalma. Így viszont egyetlen választásuk marad: visszaülnek a patkóba, és nyomkodják a gombokat, maguk devalválva ezzel korábbi jogsértő magatartásuk politikai súlyát.

És mi a helyzet az utcai megmozdulásokkal? Kristálygömböm persze nekem sincs, de jó esélyét látom, hogy a parlamenti rend helyreállása után a közterületeken is helyreáll a rend, hiszen a rendbontás is az Országgyűlésben kezdődött.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.

Lapszám: