A tévéstúdióban a meghívott vendégek feszengtek a rájuk adott furcsa ruhákban, hunyorogtak a lámpák fényében, és kis híján botrány tört ki, amikor a sminkes Hunyadi János arcára púdert akart kenni. „Nem vagyok én talján buzeráns!”, köpködte a hadfi a szájába került port. E kis közjáték után végre elkezdődhetett a műsor. A három hős hadvezér büszkén kihúzta magát, gondolván, hogy a hálás utókor köszönőszavakat rebeg majd, s aztán dicsfénytől övezve távozhatnak. Az izgalmakat fokozta, ahogyan Martell Károly lefestette a poitiers-i csatát.

– Szétvertük a mórokat kegyetlenül, hiába emlegették Allahot meg a prófétát. Visszakergettük őket a Pireneusok mögé, nem is dugták elő onnan többet az orrukat. Ha akkor nem vagyunk olyan kemények, ma tele volna a frankok földje mohamedánokkal…

Szavai hallatán a riporter furcsa arcot vágott, de mielőtt közbeszólhatott volna, Hunyadi bólogatva hozzátette:

– Ha nem kergetjük el Nándorfehérvár alól a kontyosokat, ma mecsetek emelkednének Bécsben…

– A tengeri erejüket pedig én törtem meg – fejezte be Don Juan d’Austria, a lepantói győző. – Még most is gályák ezrei öntenék az európai partokra az iszlám hódítókat.

Elérzékenyülten szorították meg egymás kezét; több évszázad választotta el őket egymástól, de hitük és küldetésük azonos volt, s íme, diadaluk tanúja, a keresztény Európa ma is áll. Legnagyobb megdöbbenésükre a várt babérkoszorú helyett szidalmak özöne zúdult a fejükre:

– Ez nem európai mentalitás! – ordította a szerkesztő, amire a sminkes, az operatőr, sőt még a rendező kutyája is hangosan helyeselt. – A befogadás, a tolerancia, a keveredés, a színes világ! Ez Európa. Maguk egy ósdi fikcióért ontottak vért. Ha Európa végre kellően toleráns lesz, szégyenfoltként emlegeti majd a letűnt korokat, amikor fegyverrel próbálták megakadályozni az etnikai és vallási sokszínűséget, más kultúrák megismerésének lehetőségét. Bújjanak vissza dohos középkori kriptáikba, nálunk már a szép új világ fuvallata leng!