Gasztrománia

Olvasom egy írásban a kifejezést: gasztrofilozófus.

Míg a reggeli rántottámat készítettem – nem olyat, amit a Facebookra szokás kitenni, melyben szarvasgomba, erdélyi mangalicaszalonna és kézműves biosajt van, tehát ami egy magyar író félhavi fizetésébe kerül, és két és fél órás munkába –, eltöprengtem.

Az evésből miért akar valaki szellemi dolgot gyártani? Az evés élvezeti, egészségi meg legfeljebb környezeti dolog. De nincs abban szellemi. Spirituális, szakrális meg hasonlók pláne nem. (Volt egy magyar író, aki a borivásból gyártott filozófiát, pontosabban fogalmazva, megpróbált, de nyilván a produktum csak ökörködésnek fogható fel, játéknak, önironikus sznobkodás paródiájának, mert aki a Bor filozófiáját komolyan veszi, annál gondok vannak.)

Az evés testi dolog. Még akkor is, ha vannak hagyományai. (Hagyományai a fürdésnek, koldulásnak, verekedésnek meg a szeretkezésnek is vannak.) Épp ezért a gasztrománia valahol egy tőről fakad a pucér nőket posztolással meg a testépítéssel. Helye van a nap alatt, sőt… Meg jó is, csak az előbbiekkel ellentétben a gasztrosznobizmus paravánozza magát, és többnek akar látszani. A pucér nők nézegetése meg az izomra gyúrás nyíltan az, ami. Testi dolog. Néha altesti. De nem aggatja magára azt, hogy a pucér nőkre nyálcsorgatás „filozófia”. Nincs „harisnyafilozófia”. És akinek az a célja, hogy vastag legyen a karja, az sem mondja, hogy ő „bicepszfilozófus”. Meg hasizomesztéta. A gasztromániás ellenben hazudik.

Én már viszketést kapok a „tudatos” emberektől. Aki „tudatos”, az rendszerint fölényes, agresszív, ha a monomániáját bírálják, és térít, mint egy jehovista. Legfőképp az életmód-tudatosságtól mászok falra. Ismerősöm írja: „A mai ember csak Facebookon lát falut, mert elszakadt a természettől.”

A falu talán természetes? Vetés? Szántó? Szekér? A természetben ilyen nincs. Sőt ilyen marha és disznó se. És a természet főleg nem jóságos. Nem „anya”. Kérdezzük meg az imádkozó sáskát.