A kormány képviselőjének bevándorlásról tartott sajtótájékoztatóján egy izgága újságíró feltette provokatív kérdését:

– A gólyák ellen mikor feszítenek ki égig érő kerítést a déli határoknál? Elvégre azok is migránsok! – A hökkent tekinteteket látva már előre dörzsölte a markát, hogy ilyen szépen sikerült csőbe húznia a politikust, tehát tovább feszítette a húrt. – Vagy miért nem toloncolják vissza őket?

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

– Ősszel visszamennek maguktól! – kiáltotta közbe valaki. A kérdező úgy tett, mintha nem hallaná, és folytatta:

– Talán azért, mert a gólya fehér?

– Vannak fekete gólyák is – felelte kimérten a kormány képviselője –, de azok kevésbé vannak szem előtt, mert nem kedvelik az ember társaságát.

– Megkerüli a választ! – őrjöngött az újságíró. – Arra feleljen az aggódó Európának, felhúznak-e gólyakerítést, vagy sem?

– A gólya nem migráns. Itt van az otthona. Itt költ, neveli a fiókáit. Télire elmegy, de mindig visszatér, velünk él évezredek óta. Legszebben talán Tompa Mihály emlékezett meg róla a bukott szabadságharc után. Idézem: „Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; / Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. / Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!” A migránsos párhuzamot illetően ezt tudom mondani: nem akarunk ismét úgy járni, mint a XIX. század közepén.

– Azt állítja, hogy a gólya is kettős állampolgár?

– Olyasmi. Egy kicsit hasonló a helyzete, mint az elcsatolt területek magyarjainak. Ők a mieink, velünk élnek, velünk lélegeznek. Szeretjük őket, vigyázunk rájuk. De ha idegen, invazív faj jelenik meg a folyóinkban, tavainkban, szántóföldjeinken, azok ellen védekezünk.

– Az embereket nem lehet az állatokkal összehasonlítani! – hörögte az újságíró.

– Ön hozta fel a párhuzamot a migránsok és a gólyák között – tárta szét a karját a politikus.

– Az más. Nekem szabad.

– Téved. Most már maguknak sem szabad mindent. Ha provokálnak, visszaprovokálunk. Maradt még értelmes kérdés?