Gyors haditudósítás a „kultúrharcról”

Rövid hadijelentés a Pál utcai csata 100 éves jubileumán: a grundot a vörösingesek elfoglalták. A gyöpűn nagy tömeg zsúfolódik, végig hullámzó vörös felületet látunk. Bokáék közül csak hosszas vizsgálódás után akadunk néhány szomorú arcú harcosra. A többiek a föld alatt gyűjtenek erőt. Párukat a farakások körül meghagytak dísznek, Geréb viseli gondjukat. Bokáék persze nem adták föl, és az állhatatos szív megszülte a csodát: a nép körülvette a grundot, és szétzavarva a vörösingesek hátvédjeit, Bokáék elfoglalhatták a farakásokat. De a grundon belül a helyzet változatlan, a vörösingesek tömegei hullámoznak továbbra is.

Kedves művésztársak, valahol itt tartunk. A Magyar Időkben is elkezdődött tisztázási folyamatokat túlzás lenne „kultúrharcnak” nevezni – ehhez több kellene –, mindenesetre az első reális állapotjelentések a nagymédiában. És mindjárt felszínre is bukkannak a gyermetegségeink. Pedig valódi Szellemi Háború folyik e térségben évszázadok óta. Az ellenfél tudja, mit akar, mi jobbára naivan szépelgünk. De nézzük sorjában.

Amíg a vörösingesektől nem látni a grundon a többieket, addig nincs más megoldás, mint átrendezni a grundot, hogy azután – harmonikusabban – újra élhető legyen. Bármely stratégiával történik: fokozatos kiürítés, újratelepítés, belső kisgrundok sáncaival stb. – sorolhatnám a katonás kifejezéseket –, világos, hogy a csata és csakis a csata eszköztárával oldható meg. Mert katonai feladat. Szép szóval és szeretettel megoldani nem lehet. Krisztus is megfonta a kötélkorbácsot. Itt szoktak a művészek és az értelmiségek elvérezni a hazai oldalon. Mert keresztényi erénnyel már elfelejtettek hadakozni. Azt hiszik, keresztény nem viselhet kardot. Pedig egyikünk sem lenne itt ma, ha Kapisztrán megbocsát a töröknek, és megkéri őket, vonuljanak már vissza. Ilyen sosem volt és nem is lehet.

A mai szellemi ember végzetes tévedése (korlátoltsága), hogy mindent a saját mentalitásával szeretne megoldani. A csatákat sosem művészek vívták, vagy ha igen, katonaként, nem művészként. Balassi és Petőfi sem a tollát, hanem a kardját vette elő a bajvívásban. Máskülönben a csatákat (katonai mentalitás, hozzáállás nélkül) elveszítik. Ezért veszít a Jó immár több ezer éve. Mert csak bárányként él, elfelejtette a párducarcát. Oly régen leverték már a Jézus lába előtt heverő párducokat a keresztényi templomainkról… Kedves művésztársak, hagyjuk a katonákra, a párducszívűekre a dolgot, ha nincs bennünk katonás vonás. Ne higgyük, hogy mindent meg tudunk oldani a szellem nagyvonalúságával.

Ha állhatatos, erős szívű és karú csapata gyűl össze Bokának, akkor sikerül majd kiüríteni a grundot. Azután és csak azután lehet szükség a józan ésszel karban tartott, hangsúlyozom, a józan nagyvonalúságra, a szellemies berendezkedésre. És ekkor kezdődik a valódi szellemi háború, ahol oly könnyen elvérezhetünk a kisszerűség, az önösség bűnében.

Csak hogy hazabeszéljek: ha majd megfordítjuk a magyar filmforgalmazás állapotát a film grundján, és nem durván 90 százalék mozi lesz külföldi kézben és 10 százalék a honiban, hanem fordítva, akkor lehet csak másként berendezkedni. A megfordítás a dolog csataszerű része, amihez katonák kellenek. Tehát, ha leszünk oly kemény legények, és kiűzzük a multik agylágyító dandárját a filmes grundokról, akkor következik a nehezebb része. Mert a mai 10 százalék hazai mozi is szinte mind kufárszellemben működik. Nagy tisztelet a hősi kis csoportoknak, egynéhány művészklubnak! Mert amink most van, azzal is leginkább génmódosított árut kínálunk: a nagykereskedelem logisztikai központjaiban vett idegen permetű szemetet áruljuk. Mérgezünk. Itt-ott bukkan csak föl, talán önigazolásként, talán a lelkiismeret-furdalás eredményeként egy-két ritka szép kivétel. De sehol egy nagy ívű szellemies út, egy hősi kísérlet. A moziban, a föntebb említett csata megnyerése után, kellenek a Szőts István Röpiratát bibliaként forgató állhatatosok, a jó ízlés hős vitézei. Épülés csak velük lehetséges.

És akkor még a magyar film megszületéséről nem is beszéltem. Az esélyről, hogy a valóban magyar szemléletű, stílusú, szellemiségű filmnek légyen szülőszobája, ami most messze nincs, máskor szólnék bővebben. Nagy csata lesz. De a valódi Szellemi Háború tétje és célja végig ott kell hogy lebegjen a szemünk előtt, másképp eltévedünk, eltévelyedünk: ez a cél a magyar szellem saját arcának kibontása. Tartalom nélkül semmi nem ér semmit. És itt kell, kedves művésztársak, nékünk valódi nagy harcosnak lennünk, a saját terepünkön: a szívünkben.

Ha végignézek a mai önös, hiú és anyagelvű művészsokaságon, biztos vagyok benne, hogy ez is nagy csata lesz. „De ha Isten velünk, ki ellenünk?” És a világító szép példák és a bujdosó királyok is itt vannak velünk. Kezdjük el, amihez már rég hozzá kellett volna látnunk.

A szerző képzőművész, filmrendező

Lapszám: