Tíz esztendeje, 2008. november 16-án halt meg. Született 1931. december 18-án, 77 évet élt tehát. És olyan hatalmas életművet hagyott maga után, mintha száz esztendőt dolgozott volna. Nem mint íróra, hanem mint emberre emlékezek rá, és sorsából általános érvényű tanulságot említek e rövid szisszenetben.

Fotó: MTI

Mindenekelőtt azt, hogy hozzá hasonló szuggesztív, lenyűgöző karizmatikus személyiséggel kevéssel találkoztam az irodalmi életben. Nyomatékosítandó, Gyurkovics emberi egyéniségéről és eredetiségéről beszélek. Füst Milánt, Tersánszkyt, Bókát, Veres Pétert, Szentkuthy Miklóst, Németh Lászlót, Illyést említhetem e tekintetben mint személyes élményemet. Őrületes névsor, kivételes emberi jelenségek. Mögéjük sorolom közvetlen tapasztalataim jóvoltából őt is. Manapság végzetesen kettészakadt, de mind a két oldalon kevés színes személyiséggel dicsekedhető irodalmi életünkben ők a kiemelkedő fároszok, világító szellemek, még ha némelyikük időről időre (például Bóka) ki is hunyt. Gyurkovics töretlenül világított, mégpedig polihisztorként.

Személyesen először Mersits Piroska verniszázsán találkoztam vele. Rögvest két tanulsággal. Az egyik, a lélektanász, a drámaíró, a szépprózaíró, a költő nagyon értett a festészethez. Másodjára: a stupid képzőművészeti közhelyekkel szemben merészelt önálló véleményt mondani, és az ellenszéllel szemben a minőség mellett mert hitet tenni. Számomra Gyurkovics a valós, az öntörvényű értékfölismerők példaképe.

Sokirányú érdeklődésünk, eszmei azonosságunk determinálta barátságunkat. Mégis valami miatt összevesztünk. Mészáros Tibor hajómérnök, a sajkodi-halásztelepi Illyés–Németh László körből, békített össze bennünket. Pontosan csak közvetített, mert Gyurkovics nem bírta elviselni, hogy bárkivel haragot tartson.

Lényegbevágó tulajdonságának tartottam empátiáját. A természetes jóságot. Példát mondok. Eörsi Istvánnal 1947-ben szűk körben műfordítói szemináriumon együtt voltunk Benedek Marcellnél. Politikai okokból 1990 után szétváltak útjaink, de mindig tudtunk egymásról. Így értesülhettem arról, hogy Pista haldoklik. „Meglátogattad már? Fölhívtad?”, kérdezte azonnal Gyurkovics. Szégyenszemre nemet kellett mondanom. Ő rögvest fölhívta, noha kemény politikai ellenfelek voltak. És Pistával közös múltunk csatornáiból tudtam meg, hogy utolsó óráit meg­szé­pítette Tibor mélységesen mély emberi gesztusa.

Ezt a mások iránt élő empátiáját, okos, megértő emberségét tapasztaltam Lyukasóra-szerkesztői közös munkánk során is. Rugalmas volt, nem mereven esztétizáló, megértő, és az író-költő emberi körülményeit is figyelembe vette, nem csak „verslábai” tökélyét vagy „sántaságát.”

De talán mindennél fontosabb, aktuális és érvényes tanulságomat a mai magyar konzervatív, nemzeti, keresztény jellegű szellemi oldal korlátoltságáról is levonhattam. Azt, hogy a mi „oldalunk” képtelen megbecsülni és tisztelni a MIEINKET. Gyurkovics Tiborba is beletaposott a nemzeti oldal. Többször is. Ebből csak egy esetet említek, azt, amit elpanaszolt nekem, sajnálatos módon egyre súlyosabbá váló, ágyban fekvő betegeskedésekor. A Magyar Nemzet legjobb tárcaírója volt. Sziporkázó, szellemes publicista. Egyik írásában Adyt idézett szóról szóra, mire a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Esterházy Péter leantiszemitázta az ÉS-ben. A Magyar Nemzet szerkesztősége betojt, és ahelyett, hogy megvédte volna munkatársát, megalázó körülmények közepette kirúgta. Tudom, ezt a durva sértést fájdalommal vitte magával a sírba.