Hajléktalanok

Műfajomnak, amit a Szókimondóban művelek, a lényege a pontos utalás, tényszerű meghatározás, magyarul szólva, a konkretizálás. Ebből a kézzelfogható tényezőből indítom elmefuttatásomat. Ezért vagyok kénytelen olykor még személyekre is, ha kell, név szerint utalni, ami nem ritkán karaktergyilkossággal jár.

Fotó: shutterstock.com

Most is konkretizálok. Aznap, hogy érvénybe lépett a hajléktalanokról szóló rendelet, miszerint életvitelszerűen nem tartózkodhatnak közterületen, az ATV Beszéljük meg c. műsorának futószalagján jelent meg az alábbi szöveg többször is: „Az utcákon és tereken életvitelszerűen tartózkodó galambok, verebek, varjak, csókák, patkányok mikor kerülnek börtönbe?”

Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a fönt nevezett állatok a liberális néző szerint a hajléktalanok szinonimái, amit csak az idiótonc nem vesz észre, nem fog föl – a patkánnyal minősítve őket.

Közterületeken élő hajléktalanokkal emlékezetem szerint először 1962-ben találkoztam Párizsban. Addig csak a New York-i hobókról hallottam, amit az amerikai világváros furcsa jelenségeként foghattam föl. A párizsi clochard más valami volt. Mindenekelőtt. Párizs az Île-de-France „Franciaország sziget” központja. Olyan sajátságos földrajzi fekvéssel, hogy a hőmérséklete a legritkább esetben merül nulla fok alá. Azonkívül a metróállomások szellőzőnyílásai meleget lehelnek. A clochardok, vagyis a hajléktalanok erre a rácsozatra vagy rács mellé telepedhettek vastag papundekli fekhelyeikkel, ha hagyták a rend­őrök. Mert csak akkor maradhattak ott, ha bebizonyították: hobbiból, szórakozásból és nem szükségszerűségből tartózkodnak a szabadban! Ezt pedig egy állandóan a zsebükben lévő papír tízfrankossal bizonyíthatták. Ha nem volt náluk ennyi frank papírban (!), elvitte őket a rendőr.

A pesti vagy a vidéki hajléktalanok nem tudják bizonyítani, hogy szórakozásból tartózkodnak a szabad ég alatt. De mindeddig a hivatalos személyek nem tehettek semmit. A liberálisok, a zöldek pedig védelmükbe vették a szabad ég alatt élőket, mondván: joguk van arra, hogy megfagyjanak. A humanitás, a demokrácia szent nevében.

Mindig borzalommal töltött el a nyomorúságos megalázottak, kiszolgáltatottak sorsa. A főpolgármester egyszer már nekirugaszkodott az elképesztő helyzet fölszámolásának, de a jogvédők, a humanisták ezt megakadályozták.

Beleélve magam az életükbe, megkérdem: hová járnak dolgukat végezni? Egy ilyen szerencsétlen, kiszolgáltatott embernek akár óránként is vizelhetnékje támadhat, s nincs hová mennie. Tizenhat éves unokám rendszeresen vitt nekik ennivalót. Sőt, olykor még azt is megkérdezte tőlük: milyen pizzát óhajtanak, mert zsebpénzét rájuk költötte. De hány ilyen tizenhat éves gyermek akad? És ha akad? A kényszerítő testi szükségleteken mit sem segíthet, és halálos kimenetelű életvitelükön sem változtathat.

Holott egy szociálisan érzékeny társadalom nem tűrheti tovább megalázó kiszolgáltatottságukat. Lépni kell. És csak annak lehet értelme, ha az ellenkező véleményű felek valódi, tényleges megoldást keresnek a hajléktalanok érdekében. Az örökös balliberális mindenre fitymálásoknak nulla az értéke.

De nem is ezért írom meg ezt a rittyenetet. A szalagíró tévénéző patkányt emlegetett, amikor azt kérdezte: az utcai területeken életvitelszerűen ott tartózkodó patkányokat mikor viszik börtönbe? És ez a borzalom ebben a följegyzésben. Akad tévénéző, akinek a hajléktalanokról a PATKÁNY jut eszébe? Őrület! Ez az elszólás a liberális, baloldali humanistáknak szörnyű önleleplezése.

Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sors-arag számlájára írni, a mi tö­ké­let­len­sé­günk bűne.
Ady Endre
Lapszám: