Őszi lombhulláskor aranysárga levelek utaznak a szelek szárnyán, és az egyre halványuló napsugarak évente emlékeztetnek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra. Akik átélték azokat a napokat, főleg a legszebb ifjúkorban, azoknak az életét és sorsát örökre meghatározta a lelkesedés, amely a hirtelen kirobbanó szabadságvágyból táplálkozott.

Jómagam 16 éves voltam, másodikos gimnazista. A családunkban nem titkolóztak a szinte már tűrhetetlen helyzetről, de nem is lehetett. Apám órákig tapadt ócska kis rádiónkra, és hallgatta a Szabad Európa adását. Már amikor a zavaró állomások zúgásától egyáltalán hallani lehetett valamit. Hangfoszlányok hozzám is eljutottak: „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek.” Majd egy vidám énekhang következett: „Nagyon vigyázz, Pista, sose legyél imperialista.” Amit apám leginkább várt, az a sajtótörténelemmé vált Gallicus rovata, a Reflektor volt. Ennek tükrében nekem és két testvéremnek a politikai helyzetről meglehetősen pontos információink voltak.

Mint kisközségben élő embereknek, az 1956 előtt még meglévő paraszti réteg nehézségeiről, szenvedéseiről testközeli ismereteink voltak. A kommunisták a parasztságot – mint alappolgárságot – ellenségnek tekintették. A beszolgáltatások, az igavonó állatok elhajtása, a mezőgazdasági gépek hiánya, a szegénység lehetetlenné tették a mezőgazdasági munkát. Élelmiszert még maguknak sem tudtak megtermelni, az üzletekben pedig semmi sem volt: a kenyérért sorba kellett állni, a húsbolt ki sem nyitott. Még a téli tűzifáért is órákig fagyoskodtunk a kemény hidegben. A szovjet minta őrült követése közben ugyanakkor a község határában a gyapottermesztést próbálták meghonosítani. Az iskolásokkal szedették le, csakúgy, mint az akkor hazánkba került csíkos, kolorádó (burgonya) bogarakat a krumpliföldekről. A szülőket aratni vitték, bármi volt a foglalkozásuk. Az egész község által tisztelt és szeretett gróf Csekonics Sándort egy éjszaka ismeretlen férfiak autóba tették és elhurcolták. Az öreg gróf sohasem került elő. Hírlik, hogy az ’56 után ávósként randalírozó brigantik vitték el, föltehetően megölték, majd valahol elásták. Ily módon teltek az évek, és gyűlt az emberekben a keserű feszültség, ami csúcspontját érte el az öngyilkosságokkal kísért téeszcsék erőszakos szervezése után. A község vezetői a kommunista párt régi harcosaiból kerültek ki, a keresztények másodrendű állampolgárok lettek. Ilyen volt a hátország.

Közben az egész társadalomban növekedett az elégedetlenség, bátrabb politikusaink már hangot is adtak az ország szabadságvágyának, az idegen hadsereg megszállását megszüntető követeléseknek. Mint általában, a nagyobb tömegeket tömörítő városok a forradalom fészkei lettek, elsősorban ott, ahol a munkások adtak hangot elégedetlenségüknek, akik bátrabbak is lehettek a rendszer kedvelt osztályaként. A munkásosztályban volt a kommunista párt reménye, az értelmiséget, a parasztságot potenciális ellenségnek tartották. Ezért okozott döbbenetet és csalódást a hatalomnak, hogy a tüntető tömegek élén éppen munkások vonultak, egyetemistákkal, középiskolai diákokkal karöltve.

A forradalom kitörését megelőzően pártkatonák és a kommunista politikai elit jobbnak látta kézbe venni az események irányítását. Így többen kerültek olyan helyzetbe, mintha bármi közük lett volna a magyar forradalomhoz. A hazánkban tartózkodó szovjet katonák némelyike szinte dátumra pontosan „megjósolta” a forradalom kitörésének napját. Az események a legtöbb nagyvárosban ugyanúgy követték egymást, mint a fővárosban. Győr, Miskolc, Veszprém, Székesfehérvár, Salgótarján, Pécs és a többi város hamar kibontotta a nemzeti­színű zászlót, kivágták belőle a címert, és tüntető tömegek vonultak az utcára. Arra nemigen gondoltak, hogy rövidesen lángba borul a főváros, a szovjet csapatok pedig csak jelzésre vártak, hogy rátámadjanak a harcukat vívó magyarságra.

Miként élték meg vidéken, a községek és kisebb falvak lakói a szabadság reménykeltő napjait? A városokban történtekről rádión keresztül értesültek, és aki tehette, megindult a legközelebbi nagyváros felé, csatlakozni a főleg munkásokból és fiatalokból álló tüntetőkhöz, később a harcoló csoportokhoz.

Érdekes kérdés, hogy milyen volt a társadalmi rétegződése annak a községnek, ahol a családunk élte át a forró napokat. Teljesen más összetételű közösségekből állt, és földrajzi helytől függően olyan deklasszált emberek húzódtak meg a diktatúra árnyékában, akik már nem tudták vagy nem akarták elhagyni az országot a háború végén, amíg lehetett. 1956-ban éppen csak tíz évvel voltunk a világháború vége és néhány évvel Sztálin halála után. A Szabad Európa Rádió adásai így különösen fokozták a reményt, hogy hamarosan vége szakad a vasfüggöny mögé zárt, bebörtönzött, kitelepített, kuláklistára tett, internált emberek és családjaik szenvedéseinek. A reménykeltésben az ígéret is benne volt, hogy a magyarok nem maradnak egyedül, ha eljön az óra, lerázni a rabláncot. A lelkesedés hamar elárasztotta az egész országot, olyannyira, hogy több kistelepülésen már október 23. előtt mozgolódtak a titokban találkozó, azonos véleményen lévő emberek.

Jómagam két településen éltem meg a forradalom és szabadságharc lelkes napjait. A Budapesthez közeli Ráckevén voltam gimnazista. A hely stratégiailag is kiemelkedő volt, mert a Csepel-szigetet a Kiskunsággal itt kötötte össze a Duna-híd. Az iskolában az első vészterhes hírek hallatán beszüntették a tanítást, a kollégiumban lakó diákokat hazaküldték. Diákként azokban a napokban tudtuk meg, hogy kik is voltak az osztálytársaink. Szétszakadt családok gyerekei, zsidó gyerekek, kvázi örökbefogadás útján szülők nélkül maradt tanulók, a környék kisebb településeiről bejárók. A tanári kar egy része a gödöllői premontrei gimnáziumból elzavart remek oktatókból állt.

A városkában, hasonlóan a többi településhez, a helyi értelmiség vette kezébe az irányítást. A győzelem reményétől fellelkesült lakosok kis csoportokba szerveződve indultak megkeresni a közben elszelelt kommunista vezetőket, a helyi tanácsok szovjetbarát alkalmazottait. Mindenkinek volt valami személyes elszámolnivalója, hiszen éppen egyik sajátossága a községeknek, falvaknak, hogy mindenki ismeri a másik embert és cselekedeteit; nem úgy, mint a százezres, milliós nagyvárosokban. Ezért nagyon fontos, hogy az irányítást olyan emberre bízzák, akit elismernek, elfogadnak, tisztelnek. Ráckevén az egyik kiváló képességű, művelt orvos vette kezébe a vezetést, és első tevékenysége volt a számonkérők elől elrejteni a tanácsházban rekedt, reszkető, könyörgő pártvezetőket. Egész éjszaka velük virrasztott, alibi kötéseket, gipszet tett rájuk, hogy a sötétség leple alatt kicsempéssze őket szorult helyzetükből. Csak rajta múlott, hogy a hajszála sem görbült senkinek. A köszönet a forradalom vérbe fojtása után az volt, hogy megmentőjüket letartóztatták, bebörtönözték és elítélték.

A falvak lakói azzal segítették a harcoló fővárosiakat, hogy élelmet adtak össze: lisztet, cukrot, burgonyát, szalonnát és amijük még volt. Jómagam egy osztálytársammal kétlovas szekérrel jártuk a község utcáit, és az összeszedett élelmet a várakozó teherautókhoz vittük, amelyek azonnal indultak a főváros éhező lakóihoz és a harcoló katonákhoz.

November 4-én hajnalban nagy dübörgésre ébredtünk. Kirohanva a házból láttuk, hogy szovjet tankok végtelen sora jön át a hídon, nyilván Pest felé mentek. Az első hatalmas tank a főtéren szinte helyben megfordult, ágyúcsövét a tanácsháza felé fordította, a cső szinte belógott az ablakon. Mindenki futott, amerre látott, bár egy ágyú sem dördült el. Hirtelen előkerültek a néhány napja még reszkető pártkorifeusok, akiknek csupán a visszavágáson járt az eszük. Legfőbb törekvésem nekem is az volt, hogy valahogy hazajussak a dunántúli községben élő szüleimhez és testvéreimhez. Régóta nem hallottam róluk. Azon tanulók közé tartoztam én is, akik kvázi örökbefogadás révén kerülhettem csak be középiskolába. A nagynénémnél éltem, aki védőnőként dolgozott Ráckevén.

A hazatérés és az otthoni első este legalább olyan vészterhesre sikerült, mint az addigi hetek. Egyik osztálytársammal – aki Ajkára indult a szüleihez – egy teherautón indultunk Lórév felé, mivel a komp néha már járt a Dunán. Éppen a folyó közepén volt az autókkal teli vízi jármű, amikor valahonnan pergőtüzet zúdítottak a kiszolgáltatott emberekre. A folyó felszínén csak úgy csapódtak be a golyók, szerencsére a komp kikötött, és sérülés nélkül úsztuk meg a kalandot. A teherautó elvitt a székesfehérvári állomásra, ahol többórás várakozás után jött egy vonat, amivel hazautaztam.

Otthon, Enyingen azzal fogadtak, hogy az érettségi előtt álló bátyám kénytelen volt elmenekülni, mert nemzetőr volt, és az erőre kapott ávósok keresték. Átszökött az osztrák határon, de még hónapokig nem hallottunk felőle. Az akkori időknek is voltak vámszedői, mint napjainkban az embercsempészek, mert a bátyámtól annak fejében, hogy nem jelentik be a rendőrségen, elvették az édesapjától kapott Doxa karóráját.

Este éppen csak lepakoltam, már sötét volt, novemberben korán sötétedik. Akkor bújtak elő a község ávósai és barátaik, részegen ordítoztak, fenyegetőztek, fegyverrel hadonásztak az utcákon. A házunk előtt leszakították a nagykapu kitámasztóvasát, és azzal kezdték ütni a leeresztett redőnyöket, válogatott szidalmak közepette. Szüleimmel és húgommal csöndben meghúzódtunk a sötét lakás sarkában, és vártunk. A randalírozók órák múlva mentek el hőbörögve, vérszomjasan. A bátyámat keresték.

Mint említettem, ennek a településnek érdekes lakói voltak, olyan értelmiségiek, nagykereskedők, arisztokraták, papok, akik az ’50-es évek elején nem szerettek volna a hatalom szeme előtt lenni. Soha nem kérdeztük egymástól, hogy ki honnan jött és miért. Édesanyám többször meghívta vacsorára az ott hitoktatóként dolgozó Cserjés atyát, hetente sütött egy cipót is a községben megbújó jezsuita papnak, mert akkor az éhség nem volt ismeretlen.

A forradalom után megváltozott a község lakosságának összetétele. A rettegő bujkálók elhagyták az országot, a hazai értelmiségi vezetőket, akik igyekeztek mederben tartani a bosszúra szomjazókat, letartóztatták. Édesapámat – meleg ruha és háromnapi élelemcsomaggal – elvitték, mert a fia nemzetőr volt, ő pedig a forradalmi bizottság tagja. Nem mondták meg, hova hurcolták, később derült ki, hogy Baracskán volt táborban. Soha nem beszélt arról, hogy ott mi történt vele… Mint sokan mások sem azok közül, akiket elvittek. Szégyellték, hogy kemény férfiemberként brutálisan megverték őket, vagy családjuk elhurcolásával fenyegették.

A tanítás 1957 januárjában indult újra, így visszamentem Ráckevére. Az első tanítási napon többen hiányoztak az osztályból. Volt, aki a korábban elszakított szülei után ment külföldre, volt, aki félelmében egyedül vágott neki a világnak. A kitelepítettek azonnal a határ felé vették az utat, az internáltak, a börtönből szabadult rabok is, nehogy visszakerüljenek a kommunista „vendéglátók” kezei közé. A csönd ismét rátelepedett az iskolára, nem kérdeztünk senkiről, csak a tanárok cinkos összekacsintásából tudtuk-éreztük, hogy néhány hét alatt bajtársak lettünk. Korán fölnőttünk, bár szüleink aggódtak értünk, mégis könnyes szemmel elengedték a kezünket. Rövid idő alatt felelős hazafiakká váltunk.

A többi vidéki településen is hasonló módon zajlottak le az októberi fényes és véres napok. A magyar gazdának a vérében van, hogy ősszel és tavasszal vetni kell. Ez akkor sem maradt el. Brutális események csak azokon a településeken fordultak elő, ahol az országban keresztül-kasul bosszúszomjas ávósok és pártkatonák jelentek meg. A falvak lakói lassan megbékéltek, és a Kádár-diktatúra bosszújának lecsendesedése után ismét húzták az igát, de már azzal a tudattal, hogy egyszer a világtörténelem főszereplői voltunk, de magunkra hagytak, elárultak bennünket.

A lefüggönyözött ablakok mögött ismét megszólalt a Szabad Európa Rádió hangja, de most vég nélküli üzeneteket közvetítettek az elszakadt családtagoknak: „Duli üzeni egy dunántúli faluba, hogy él, jól van, és le fog érettségizni az ambergi magyar gimnáziumban.” Az üzenet a bátyámtól jött.