Valami nincs rendjén velem. Még mindig élek. Félreértés ne essék, sem a korom, sem pedig az egészségi állapotom – remélhetően – nem ad okot a pesszimizmusra, bár a sors útjai kifürkészhetetlenek, ám úgy gondolom, még van időm. Mégis. Olyan furcsán néznek rám egyes emberek. Legutóbb például egy postáskisasszony. Amikor ügyintézés során kiderült számára, hogy az elmúlt éveket nem Magyarországon töltöttem, kérdezte, hogy „miért jöttem ide vissza, és ugye itt most nagyon rossz, és amint tehetem, megyek vissza, Nyugatra, mert ott jó, ott minden más”. A hölgy csodálkozó, szomorú szemei már ismerősek, a sokadik ilyen reakciót tapasztaltam.

Az élet úgy hozta, hogy pár hónapja – majd kilenc esztendei külhoni lét után – visszatértem Magyarországra. Barátok, ismerősök, olykor ismeretlenek szegezik nekem a kérdést, vagy inkább állítják, hogy errefelé a lét maga a pokol, ez kibírhatatlan, aki teheti, menjen, amerre lát, el innen. Mondjuk, én ezt nem így érzékelem, de olyan erővel próbálnak meggyőzni, zúdul rám a média, hogy mindinkább azt érzem, hogy fel kellene vágni az ereimet, nem is keresztben, hanem hosszában, állítólag úgy az igazán gyors és hatásos. Ezért mondom, hogy valami nem stimmel velem, nem keresem az éles kést, de még gyógyszeres távozási kísérlet vagy a kötél sem merült fel ötletként. Szóval, élek. Szinte félve merem kijelenteni: boldogan élek.

Itt van például az oly gyakran emlegetett árokásás. Nem gondoltam, hogy az a tény, hogy például eme hetilapban publikálok, egyeseknek már elég ahhoz, hogy az általuk ásott árok másik oldalára kerüljek. A minap összefutottam egy ismerősömmel, akit még barátnak is mondanék, hiszen mi mást gondolhatnék egy olyan kapcsolatról, amely családi összejárásról, közös programokról, esetenként mindkettőnk előnyére váló üzleti kapcsolatokról szólt. Amikor még alig pár lépésre laktam a Földközi-tengertől, voltak olyan szívesek és több alkalommal a vendégszeretetemet is elfogadták.

Nemrég véletlenül összefutottunk, és bátorkodtam megkérdezni, most, hogy ismét közeli földrajzi régióba sodort az élet, miért nem reagál a megkereséseimre. Nem habozott, szemembe mondta az igazságot: „tudod, nagyon különbözőek a nézeteink, ráadásul te még a Demokratában is cikkeket írsz. Nincs kedvem veled találkozni, beszélgetni, te EZEK pártján állsz.”

Meglepetésemben először azt gondoltam végig, vajon az elmúlt évtizedekben változott-e a világról alkotott véleményem, abban az időszakban, amikor még ismerősömmel is gyakran találkoztam, de nem, cseppet sem. Kicsit félve megkérdeztem az egyébként igen jó módban élő – ezek szerint már csak volt – barátomat, hogy kik azok az „EZEK”, és hogy jóléte ellenére mi aggasztja a mai Magyarországon. Sok értelmeset nem tudott mondani az oly sokszor büszkén hangoztatott liberalizmusával, csupán annyit bökött ki, hogy nagyon nyomasztó az a légkör, ami mostanában errefelé tapasztalható, tombol a terror, de egyébként is hagyjuk, az én elfajzott életlátásommal úgysem értem meg, amit ő a nagy felvilágosultságában nap mint nap érez.

Az igazat megvallva, ahogy visszajönni, elmenni sem volt könnyű. Az ellenkező irányú mozgásánál sokan azt próbálták belém magyarázni, hogy biztos politikai menekült voltam, az elviselhetetlen diktatúra, a félelem vitt el innen, de miután ez a fajta megközelítés csak az elmúlt hét évben jött elő divatos érvként, én pedig 2008-ban kerekedtem fel, szóval ezt az okfejtést könnyen leszereltem, és nyilván nem szereztem volna jó pontokat, ha azt mondom, hogy a 2010 előtt uralkodó rezsim elől menekültem el, meg egyébiránt ez nem is igaz.

– Akkor biztos gazdasági kivándorló vagy – hangzott rendszerint az újabb próbálkozás. A sablonokban gondolkodó ítészeknek itt sem tudtam örömet szerezni, mert József Attila két világháború közötti másfél milliójával ellentétben nem kitántorogtam, és nem Amerikába, hanem beültem az autómba, és előre megfontolt szándékkal meg sem álltam Spanyolországig. Azért oda, mert ott volt az a lehetőség, amiről korábban álmodtam, egy olyan tevékenység, ami természeténél fogva csak ott létezik, Magyarországon nem. Talán mégsem kellene összekeverni a lehetőségeket a kényszerrel.

Az elmúlt évek alatt jó néhány országban megfordultam. Hosszabb-rövidebb ideig három országban éltem, mindegyik olyan volt, ahova a turisták szívesen mennek, vagy mennének, ha módjuk lenne, mert távolról, kívülről minden szép. A gond akkor kezdődik, amikor vége van a vakáció heteinek, elfogy a pénz, és megélhetés után kell nézni.

Előhozakodhatnék az unásig hangoztatott, idétlen „ott sincs kolbászból a kerítés” frázissal, de nem teszem, holott tényleg ott sincs kolbászból a kerítés. És még folytathatnám a sokkoló felfedezéseket, miszerint a polgárok mindennapi szükségleteinek kielégítéséhez, például lakás, rezsi, táplálkozás és hasonlók, pénz kell, amit az emberek túlnyomó többsége ott is munkával teremt elő.

Milyen furcsa a világ? Olvasom minap az egyes „felvilágosult” körökben közkedvelt „gondolkodó”, bizonyos T. P. magvas okfejtését, hogy a magyaroknak példát kellene venniük a spanyoloktól, miszerint az az elmaradott ország saját „hajánál fogva” kihúzta magát a csávából, a Kárpát-medencében pedig tapicskolunk a mocsárban.

Hát erre mit tapasztaltam? Az ibériai országban spanyolnak egyáltalán nem nevezhető autógyárak összeszerelő üzemek sokaságát tartják fenn, és benne dolgoztatják a helyi munkaerőt… naná, hogy kevesebb pénzért, mintha az anyaországban lenne a gyár. Az éves gazdasági produktumhoz jókora összeggel járulnak hozzá. Vagy rendszeresen felbukkantak ott is az A és L kezdőbetűjű német bevásárlóláncok álláshirdetései, és milyen meglepő, a megajánlott fizetések töredékei annak, amit ugyanezek a cégek saját polgáraiknak juttatnak pár száz kilométerrel odébb, pedig ha jól tudom, a pénztárosok vonalkód-leolvasója mindenütt egyforma, ugyanaz a mozdulat Németországban Spanyolországban és Magyarországon is. Próbálná csak meg a kelet felől érkező munkavállaló Németországban, Angliában a helyiekét akár csak megközelítő bérezés ötletét felvetni, a kapun sem engednék be.

Továbbá… Jövedelemadót ott is kell fizetni, nem is keveset, kíméletlenül levonják a társadalombiztosítási hozzájárulást, a tulajdonos lakbért fizettet, nem adják ingyen az áramot, a vizet és a gázt sem.

Döbbentem hallgatom a lila szirmait bontogató mozgalom külföldön megvilágosult vezetőinek eszmefuttatásait arról, hogy ők, a hazatért diplomások és nyelveket beszélők majd jól megmutatják a nyugati utat a földhözragadt és megtévesztett magyaroknak. Most, hogy a sorsom ismét Magyarországra szólított, diplomával, több nyelv ismerete és magyar útlevelem birtokában, temérdek külföldi tapasztalattal engedtessék meg, hogy kikérjem magamnak a kioktatást.

Ne próbálják velem elhitetni, hogy nekem nagyon rosszul kell érezni magam, és majd ők, a nyugati világ felkent hírnökei elhozzák a boldogságot. Sajnos, van erre a mentalitásra közönség, példa rá a fentebb említett volt barátom, de tőle is azt kérdeztem: mitől változna meg az ő élete, ha jövő héttől más irányítás alá kerülne az ország? Személy szerint mit tennének másként maguk körül, amitől boldogabbnak éreznék magukat? Szóval, ki a kirekesztő?

Kedves postáskisasszony, kedves volt barátom és a többiek! Ne nézzenek rám olyan furcsán, amikor azt mondom, nekem jó itt. Ott is jó volt. De ez mindenek­előtt rajtam múlott.